"Mindenekelőtt következetesen és alapjaiban kell elutasítanunk a nyugati normák egyetemességét – a gazdasági mechanizmusok, a politikai reflexek, az oktatási módszerek, a technológiai eljárások alkalmazása, a kulturális elemek, a művészeti irányzatok, az információ feldolgozása és az etikai normák terén, stb.
A „lekapcsolódás” [a Nyugatról] nem csupán a kapcsolatok megromlását vagy azok megszakítását jelenti. Sokkal mélyebbre nyúlik ennél. [A lekapcsolódás] magában foglalja az Oroszországban jóval a 20. század előtt kialakult alapvető civilizációs attitűdök teljes felülvizsgálatát minden olyan vonatkozásban, amelyekben azok a Nyugatot vették alapul, mint a történelemfejlődés szakaszaira vonatkozó megkérdőjelezhetetlen mintát minden más nép és civilizáció számára – beleértve hazánkat is.
Bizonyos mértékig a Romanov-uralkodóház utolsó két évszázada, a szovjet időszak (a maga jellegzetes kapitalizmus-kritikájával), és különösen a liberális reformok korszaka a kilencvenes évek elejétől egészen 2022 februárjáig mindvégig Nyugat-központú volt. Az elmúlt néhány évszázadban Oroszország az „összekapcsolódás” stratégiáját folytatta, nem kérdőjelezve meg a nyugati fejlődési út egyetemességét.
Bár a kommunisták úgy gondolták, hogy a kapitalizmust le kell győzni, de csak azt követően, hogy az kiépült a társadalmi formációk változásának „objektív szükségszerűségén" alapulva. Trockij és Lenin még a világforradalom kilátásait is a „becsatlakozás” szellemében fogta fel, a „nemzetköziség”-et mint a Nyugathoz való kapcsolódást értelmezték – jóllehet tették mindezt az egy és oszthatatlan globális proletariátus kialakítása és harcának fokozása céljából.
Sztálin alatt a Szovjetunió ugyanakkor végre önálló államcivilizációvá vált, de ezt csak a marxista ortodoxiáról való leválásának köszönette és a saját erejére és népe egyedülálló alkotó zsenijére támaszkodva hajthatta végre."
Alexandr Dugin: Lekapcsolódás (2024)