Kilencvennégy év hosszú idő. Sok mindent megél az ember ennyi esztendő alatt: háborút, szegénységet, kommunizmust, rendszerváltást. Látja felnőni gyermekeit, unokáit, és látja megszületni dédunokáit is. Hosszú élet ez – de a hosszú élet is egyszer véget ér. Nagyapámnak ma volt az utolsó útja.

Ez a fénykép a koporsója elé volt helyezve a ravatalon, a koszorúk fölé. Amikor véget ért a szertartás, a koporsót az unokái vitték ki a halotti kocsiig, köztük én is. Közben a koszorúkat szétosztották a jelenlévők között, a képet pedig – amely addig a koszorúk fölött volt – valaki nagymamám kezébe adta. Ránézett és megsimogatta. Ennyi maradt neki hetvenöt év házasság után.

Nem akármilyen házasság volt ez. Őket soha nem hallottam vitatkozni vagy veszekedni. Még csak hangos szó sem hagyta el egyikük száját sem. Nagyapám „Babuskának” becézte mamát, és sokszor elmondta nekünk, unokáinak, hogy ha újrakezdhetné az életét, újra megkérné mama kezét.

Hetvenöt évig voltak együtt. Ma mama elkísérte őt az utolsó útjára – ahogy tudta, fél lábbal. Mától ennyi maradt: egy fénykép, és sok-sok együtt megélt emlék. Öröm és bánat, remény és könny, szeretet, hit, és nagyon sok közös ima.

Nagyapám hívő ember volt. Most hazament. Oda, messze túl a Jordánon, ahol nemsokára újra találkoznak mamával.