Ferihegyen a reptéri busz, amely a kaputól a repülőig szállította az utasokat, zsúfolásig tele volt. Velem szemben egy fiatalember állt, a kezében egy már felbontott doboz chips. Rám nézett, felém nyújtotta, és mintha csak egy osztálykiránduláson lennénk, vagy régi jó kollégák volnánk, megkérdezte: „Kérsz?”

Abban a pillanatban tudtam: ez székely atyafi. Ilyen nincs máshol. Egy teljesen idegen ember Budapesten, egy buszon – vagy bárhol – nem kínálja meg a másikat csak úgy. Erre csak egy tiszta lelkű, igaz székely–magyar képes.

A buszozás két-három percig tartott, amíg a repülő lépcsőjéhez értünk, ezalatt néhány szót váltottunk. Aggódva mesélte, hogy nem tudja, hogyan jut majd el a brassói repülőtérről a vonatállomásra. Csak annyit mondtam neki: megoldjuk.

Tudtam, hogy a feleségem addigra már ott lesz autóval a repülőtéren. Még ha nem is esik útba a brassói állomás, sőt, akkor sem, ha eredetileg nem is terveztünk bemenni a városba – azt az embert nem hagyom magára, aki egy vadidegent kész megkínálni azzal, amije van.

Ettől vagyunk mi igazán magyarok. S ahogy Széllyes Sándor írja a Székely karácsony című versében: talán egy kicsit többek is.

Legyünk büszkék arra, hogy magyarok vagyunk – de legfőképpen akkor, ha számíthat egyik magyar a másikra. Talán ez a magyarság legnagyobb tétje. Ennek kell megmutatkoznia április 12-én is: hogy kiállunk egymásért, a jövőnkért, a békéért, a nemzetért és a családért. Kiállunk a nemzeti kormányunk mellett.

Mit gondolsz erről? Mennyire fontos szerinted, hogy mindig számíthassunk egymásra?

Ha tetszett a történet, kérlek, oszd meg!