XXI. Század Intézet posztja

👉Erdoğan hintapolitikája a Nyugat és Oroszország között megteremtette a lehetőséget arra, hogy Törökország a háborúban álló felek közötti mediátor szerepét magára öltse.

️Ankara úgy volt képes kapcsolatait megőrizni Moszkvával és Kijevvel egyaránt, hogy ezzel nem sodorta veszélybe saját geostratégiai érdekeit a fekete-tengeri régióban.

☝️Mindemellett azt láthatjuk, hogy a szankciópolitika csődje egyenesen hasznot hajt Törökország számára: az ország elkezdte átvenni a nyugati cégek helyét az orosz piacon, a nyugati szankcióktól tartó orosz oligarchák a török ingatlanpiacba kezdték el befektetni vagyonukat, sőt az Oroszországból elmenekülő többszáz amerikai cég Törökországba települhet át.

Biró András - 2022. 07. 15.

Miközben az Európai Unió tagországai egyre nagyobb árat kénytelenek fizetni azért, hogy a brüsszeli elit a kontinens geopolitikai és gazdasági érdekeivel ellentétes szankciós politika csapdájába zárta Európát, addig Törökország egyenesen előnyt lehet képes kovácsolni a válságból. Az orosz–ukrán háború egy olyan váratlan lehetőséget biztosított Recep Tayyip Erdoğannak, Törökország elnökének, amely egyszerre lehet képes mind gazdasági, mind geopolitikai értelemben felértékelni Törökország szerepét a térségben.

Erdoğan hosszú évek óta arra törekszik, hogy Európa kapujában fekvő országát Eurázsia megkerülhetetlen nagyhatalmává tegye, aminek megvalósítását azonban az elmúlt évek gazdasági nehézségei (többek között az elképesztő mértékű 80 százalékos infláció, a megélhetési költségek emelkedése vagy a török líra drasztikus értékvesztése) igencsak gátolták.

Az orosz–ukrán háború azonban nem várt lehetőségeket biztosít Törökországnak, amelyeknek kiaknázásával az ország akár még profitálhat is a válságból, lássuk ennek részleteit:

️Lényegében arról van szó, hogy Erdoğan hintapolitikája a Nyugat és Oroszország között megteremtette a lehetőséget arra, hogy Törökország a háborúban álló felek közötti mediátor szerepét magára öltse. Ankara úgy volt képes kapcsolatait megőrizni Moszkvával és Kijevvel egyaránt, hogy ezzel nem sodorta veszélybe saját geostratégiai érdekeit a fekete-tengeri régióban, valamint az Oroszország ellen bevezetett kontraproduktív hatású szankciókból is kimaradt.

Ezt kellően szemlélteti, hogy miközben Törökország NATO-szövetségeseihez idomulva elítélte az orosz agressziót, az Oroszország elleni nyugati szankciókat saját érdekeit szem előtt tartva ellenezte, és – a brüsszeli elit nyomásgyakorlásának engedő európai országoktól eltérően – nem lőtte lábon magát a szankciókkal.

Mindemellett azt láthatjuk, hogy a szankciópolitika csődje egyenesen hasznot hajt Törökország számára: az ország elkezdte átvenni a nyugati cégek helyét az orosz piacon, a nyugati szankcióktól tartó orosz oligarchák a török ingatlanpiacba kezdték el befektetni vagyonukat, sőt az Oroszországból elmenekülő többszáz amerikai cég Törökországba települhet át. Mindezek összessége jelentősen fellendítené az egyébként évek óta szenvedő török gazdaságot.

Ráadásul Törökország azon hosszú ideje dédelgetett vágya is valósággá válhat, hogy az ország váljon az Európába irányuló gáztranzit csomópontjává, miután a háború következtében az orosz gázról leválni vágyó európai országok igényeinek kiszolgálására már be is jelentkezett Ankara. Egyrészről Izraellel már folynak a tárgyalások a vezeték kiépítéséről, másrészről pedig az EU egy lépésre van attól, hogy Azerbajdzsánnal kössön stratégiai partnerségi megállapodást a gázszállításokat illetően. Ezen döntések értelmében mindkét esetben Törökországon keresztül érkezne a gáz az unió területére.

Ankara egyébként jó érzékkel vette észre, hogy egy kétpólusú világrend kezdett el formálódni, amiben Törökország nemcsak, hogy a saját érdekeit képviselheti, hanem egyenesen a híd szerepét töltheti be a két – egymással egyre ellenségesebbé váló – pólus között. Így eshetett meg, hogy Törökország a komoly gazdasági kapcsolatokat épített ki mind Kínával, mind Oroszországgal az elmúlt években, sőt a a legújabb hírek szerint az ország vezetése arra is nyitott lenne, hogy Egyiptommal és Szaúd-Arábiával karöltve csatlakozzon a nyugati hegemóniát egyre inkább megkérdőjelező BRICS (Brazíliát, Oroszországot, Indiát, Kínát és Dél-Afrikát tömörítő) csoporthoz is.

Természetesen mindennek következtében nem fog a török gazdaságnak minden problémája egy varázsütésre megoldódni, mivel ennek jóval mélyebb strukturális okai vannak, ám szemmel látható módon az ország vezetése saját kezébe vette sorsának alakítását, amit a – brüsszeli elit nyomásgyakorlásának hála – a legtöbb európai ország nem mondhat el magáról. Úgy tűnik tehát, hogy a világpolitikai átrendeződés közepette a török kormány az ország saját érdekeit igyekszik képviselni, ahelyett hogy a szankciópolitika önsorsrontó útjára lépne.