Az unió kezdeményező és az eseményeket alakító aktorként próbál fellépni a háborús konfliktusban, ám ennek az eredményei igencsak megkérdőjelezhetők. Az Egyesült Államok által vezetett világrend az elmúlt közel 70 évben gyakran ringatta magát abba a tévképzetbe, hogy a szankciós és embargós politikával katonai háború nélkül képes rezsimváltást előidézni: azonban Kuba, Venezuela, Irán, Észak-Korea és még hosszan lehetne sorolni azon országokat, ahol csak az eleve nélkülöző lakosságot taszították még nagyobb nyomorba a szankciók, a demokratikus váltást sehol nem koronázta siker.

Most Oroszország esetében is annak csírái mutatkoznak, hogy a szankciós politika teljes kudarcot vallott, kontraproduktív hatást elérve Európát hozta előnytelen helyzetbe, az energiaárak elszabadulása, az áruhiány és a magas infláció mind ennek következménye, miközben Oroszország többet keresett négy hónap alatt az olaj-és gázexporton, mint a 2021-es naptári évben összesen.

Az uniós elit vágyvezérelt gondolkodása szerint „ha elvágják Putyint a gáz és olajbevételektől, akkor képtelen lesz a háborús gépezetét üzemeltetni”. Ennek ellenére azt láthatjuk, hogy hat szankciós csomag sem volt elég az orosz gazdaság térdre kényszerítéséhez, és már az európaiak aggódnak attól, hogy milyen következményei lesznek, ha az oroszok elzárják a gázcsapot és nem sikerül feltölteni a készleteket télig.

Németország elrettentő példája rávilágít arra, hogy milyen következményei vannak, ha egy ország drasztikus hirtelenséggel akarja függetleníteni magát az olcsó orosz gáztól: a lakások hőfokának kötelező módon való 16–18 fokra való csökkentése télen, a meleg pulóver "ajánlott" viselése a megfagyás ellen, valamint a hideg vízzel való zuhanyzás mind az energiadiktatúra előszobája.

Többek között erről beszéltem az M1 Világ című műsorában.