Öncenzúra

A kommunista diktatúra alatt sokan, sokszor kényszerültünk öncenzúrára. Aki nem akart fejjel a falnak menni, az többször is alaposan megfontolta, mit tesz szóvá, miért szól be és mikor fogja be inkább. Mert tétje volt az ellenkezésnek, az egyet nem értés szóvá tevésének: börtön, állásvesztés, vegzálás.

Ezért gyakran éltünk a ne szólj szám, nem fáj fejem népi bölcsességével. De nem ismertem senkit, aki ezt büszkén tette volna. Pironkodtunk, szégyenkeztünk miatta, szívesen eltagadtuk, ha erre kényszerültünk, erre kényszerítettük magunkat.

A német (?) fociválogatott most új minőségre próbálja emelni az öncenzúrát. Arra tesz kísérletet, hogy öncenzúráját hősies kiállásként tüntesse fel. A csapatkapitányuk nem merte felvenni a szivárványos karszalagot, a csapat és a Német Labdarúgó Szövetség nem mert kiállni állítólagos elveikért, mert annak „katasztrofális” következményeitől – atyaég, egy sárga lap, tényleg bődületes retorzió - visszariadtak.

Gyávának és jellemtelennek bizonyultak. Betapasztott szájjal pózolnak, mert elhitették velük, és talán ők maguk is elhiszik, hogy betapasztott szájuk nem az, ami: gyáva meghunyászkodás.
Szánalmasak, férfiatlanok, gyávák.