Az 1956-os hősökre emlékeztünk Igalban
A forradalom hőseivel ellentétben nekünk nem tankokkal kell viaskodni, nem fegyveres ütközetekben kell helyt állnunk, de ha csak az elmúlt bő egy évtizedet idézzük magunk elé, akkor jövünk rá igazán, hogy bizony nekünk is küzdenünk kell!
A 2010-ben megörökölt államcsődközeli állapot, az országot sújtó árvizek, az aszályos időszakok, vagy a vörösiszap katasztrófa éppúgy erőfeszítéseket követeltek mindannyiunktól, ahogy az illegális bevándorlás, a világjárvány, vagy az orosz-ukrán háború okozta gazdasági és energiaválság is.
S amikor azt hihetnénk, hogy ennél nagyobb baj már nem jöhet, akkor az elhibázott brüsszeli szankciók, a folyamatos kettős mérce, vagy épp a visszatartott uniós támogatások gördítenek újabb és újabb problémákat elénk.
Persze, jól tudjuk azt is, hogy a történelem sokszor ismétli önmagát.
Talán ezért is támadhat az az érzésünk, hogy ma is vannak olyanok, akik meg akarják mondani nekünk, magyaroknak, hogy mit és hogyan tegyünk, vagy épp ne tegyünk.
De mi pontosan tudjuk ma is, hogy a szabadságunkat, a hazánkat, nem ingyen és nem ajándékba kaptuk. Ezért küzdöttek elődeink, és ezért áldozták vérüket ’56 hősei is.
Pontosan emiatt nem várhatja el tőlünk, magyaroktól senki sem, hogy hatalmi parancsoknak, vagy birodalmi elvárásoknak eleget téve lemondjunk nemzeti önrendelkezésünkről.
Napi küzdelmeinkben erőt adhat nekünk az ’56-os hősök önfeláldozó hazaszeretete, és 1956 történelmi fényessége, amely több mint hat évtized múltán is rávilágít jelen korunk történéseire.
(Néhány aktuális gondolat a beszédemből.)