Gaál Tamás, egykori kollégám, a polgármesteri kabinetem oszlopos tagja itt hagyott minket.
Élete felét az Újpesti Városházán élte. Nem töltötte, nem dolgozta, együtt élt vele. És a várossal.
Amerre járt, márpedig sűrűn és mindenfelé járt, voltak ismerősei, a város minden szegletét ismerte és talán nem is volt olyan dolog, amit ne tudott volna elintézni.
2010-ben, mikor polgármesterré választottak, állománygyűlést tartottunk a díszteremben, ahol új polgármesterként köszöntöttem a kollégákat. A reggeli készülődés során tanácsot kértem feleségemtől, mi az, ami szerinte egy új főnök érkezésekor megnyugtathatja az embereket. Azt javasolta, a beszéd helyett, de inkább mellette egy apró gesztust tegyek feléjük, mondjuk adjak egy kis ajándékot, apróságot, ami kifejezi, hogy tisztelem őket és számítok rájuk. Úgy döntöttünk, marcipán szívecskét fogok átadni nekik. Na igen, de a kezdésig már egy óra sem volt. Felhívtam Tamást -mi korábbról már jól ismertük egymást-, hogy tudna-e szerezni 300 db marcipán szívecskét. Erre Ő a szokott nyugodt hangján csak annyit mondott, el lesz intézve. És el is lett. Mire beértem a Városházára, már ott várt mosolyogva és beszédes tekintetéből látszott, hogy bízhatok benne, ha azt mondja el lesz valami intézve, akkor azt készpénznek vehetem. Határozott véleménye volt a világról, gerinces, végtelenül becsületes ember volt. Nagyon sokat segített nekem megérteni újpesti folyamatokat, embereket, múltból fakadó konfliktusokat és véleménye is fontos volt nekem. Az utóbbi években sajnos meggyötörte az élet, egyre rosszabb állapotba került, de ha beszéltünk egymással, mindig kedélyes volt.
Újpest ma kevesebb lett.
Tamás, Isten Veled!