Reggel még csak annyit tudtam leírni, hogy a sírás fojtogatja a torkomat. Napközben zokogtam is. Már soha többet nem fogom Tőled hallani, azzal a kedves mosolyoddal kísérve: „Na, szia, nagylány!” Aztán lassan megértettem: Isten nem elvesz, hanem erőt ad, akkor is, amikor fáj.

Van egy cinikus mondás, miszerint senki sem pótolhatatlan. Én ennek éppen az ellenkezőjét hiszem. Mindenki pótolhatatlan. Isten tervében nincs olyan ember, akit ne szeretne senki – ha más nem, a szülei, a rokonai, a barátai. És vannak olyanok, akik egy egész közösség számára pótolhatatlanok.

Ez a gondolat, ez az emlék ad erőt és vigaszt: Te ilyen ember voltál.

A bölcsességed, a kedvességed, a tartásod. A ragyogó tehetséged és művészeted tisztasága. És az a csendes bizonyosság, amit sugároztál. Tőled tanultam meg: vannak angyalok. Nem a szemeddel láttad az angyalokat, hanem a szíveddel — ezért voltak igazak. Velünk vannak ma is – hiszen ők hoztak el minket erre a különleges találkozásra, erre az együttlétre.

Köszönöm, János, hogy itt, e földön velünk voltál!
Köszönöm nektek, Barátaim, hogy ma este a gyertyagyújtáskor együtt voltunk!
János angyalai vigyázzák lépteiteket – és az ő örök álmát!