Menedék-sorozat // Utazás

Lapos lábszag van a vagonban. Manír útnak indult. Nem, nem a világot akarja látni. Látta már. Az új világra kíváncsi, amire a Bohóckirály ötvenpár napos uralkodása okán oly büszke. Manír látni akarja a mosolygós, felszabadult embereket, akiknek a válláról leesett a teher. De a vagon ugyanolyan arcokkal van tele. A neveletlen gyerek ordít, egy apuka éppen a mágnesességet akarja elmagyarázni a háromévesnek, aki ellenben ordít, hogy neki kell a Magnum, amivel mindent is a tér minden irányában összekenhet. Hűtőtáskák. A Balaton elengedhetetlen kellékei. Benne a fasírtos vagy rántott húsos zsömle, a sör és a víz. Mert belőlünk nem fog meggazdagodni a rohadék büfés. Aki lop is.

A kaller izzadságszagú és fáradt elmagyarázni, hogy a vagon egy közösségi hely. Itt a gyerekednek nem feltétlenül kell, hogy középre szarjon. Se a sarokba.

Balatonpart. Kiábrándultság. Az atombiztos lopásgátló törölközők mellett a nagymama figyel az árnyékban, miközben a család önfeledten hülye. Apuka nyakából ugrál a gyerek, anyuka napfürdőzik, az ötvenfaktoros naptejet belemosva egy élő víz evolúciójába – mert minek a napon barnulni, ha csócsere volt tegnap a szoliban…

Manír felidézi a gyermekkorát. Amikor még élt a Balaton. Most pedig passzívan viseli el, hogy felélik.

Manír feladja. Nincs itt dolga. Már. Majd elgondolkodik.

Nekem kell a múltam, amit már megértettem, a jövőmet pedig élvezni szeretném. Nekem nem diktátumok kellenek, csak a jelenem és a jövőm – a múltammal tisztában vagyok. Nekem ne írják fel receptre, hogyan éljek, nekem ne írják fel receptre, mi a saját valóságom! Nekem, ha már kiválasztottam őket, tisztességes szolgák kellenek egy tisztességes világban. Olyanok, akikre minden törvény vonatkozik, és ne csak én vagyok a bűnös.

Mert azt érzi, hogy csupa bűnös „őrjöng” – csak sokkal szarabbul a parton, mint negyven évvel ezelőtt. Őrjöngeni is elfelejtettünk, jól.
Nincs új világ! Mert az varázsütésre nem lehet. A világ nem egy Netflix-sorozat, na pláne nem a magyar rögvalóság. Itt még dívik a lábszag a pörköltszaggal vegyítve a betonbörtönök nappalijában, miközben nézzük a Gyere velem, én sem megyek sehova tizenkétezredik részét, ahol a főhős meg akarja váltani a világot, de a világ kiröhögi – és ez a dráma, a dramaturgia.

Mindeközben meg a valóságban kínosan sírva nevetünk saját magunkon, vagy büszkén vállaljuk, hogy nem is értjük, mi történik körülöttünk, de azért is dögöljön meg a másik kisállata. Bármiért is.

Amúgy meg mindez éppen most mit számít.
Holiday van.

Tegnap még szar volt, és majd a holiday után újra szar lesz, de most minden fasza.

Az, hogy közben a hazájában a Bohóckirály tudatosan éppen lebont mindent, amitől élhető lehetett ez az ország, nem számít. Ez majd akkor fog számítani, ha az öntudatos magyar szembenéz az új valósággal. Amikor nem arról szól majd a mese, hogy sírig tartsd a pofád, hanem hogy kussolsz vagy megdöglesz.