Legyen Tánc!

Manír már nem keresi az értelmet. Az értelmet régen eladták tűzifának, a parazsán pedig most éppen a jelent égetik a jövőre hivatkozva.

A hét eseményei nem hírek voltak, hanem egy rituális vágóhíd stációi, ahol nem az állatot, hanem a józan észt viszik a mészárszékre.

Szombaton még a bosszú maratoni gőzétől volt párás az ország. Egy beiktatási beszéd, ami nem jövőt ígért, hanem sötét elszámoltatást, miközben a győztes eufória úgy csapott át agresszióba, mint kocsmai verekedésnél az első pofon.

Vasárnapra pedig az Országház – az a hely, amit még a kommunisták is félve tiszteltek – átalakult egy olcsó, füstös bulinegyeddé. Hamutartó a szent falak között, sörszag a történelem felett.

Manír látta a képeket, és érezte az agyfaszt: a szakralitás utolsó bástyáját is levizelték a „felszabadítók”.

Hétfőn aztán jött a szakértelem cirkusza. Az új hűbéresek elfoglalták a bársonyszékeket. Megtudtuk, hogy a rendőrséget olyan vezeti, aki bevallottan nem ért a zsarukhoz, az oktatást pedig egy olyan figura, aki szerint a gyerekek a mozgástól híznak meg.

Manír csak nézett mint a lyuki nyúl: ez már nem is kormányzás, hanem egy rossz abszurd dráma, ahol a színészek elfelejtették a szöveget, ezért improvizálnak valami orbitális marhaságot.

És ott volt Péter. A nép új bálványa, aki úgy vonult be a Karmelitába, mint “A Király”. Bejutott a „titkos” épületekbe, ahová eddig is bárki bemehetett egy szervezett túrán, és „szivarszobát” talált ott, ahol tilos a dohányzás.
De a nép zabálta a fikciót.
Mert a történetmesélők elhallgattak, és jöttek az influenszerek, akiknek a hazugság is édesebb, ha elég filter van rajta.

Kedden a miniszterelnök ollót ragadott. Az államfő? Nyissz! Sulyok Tamás eltűnt az MTI-fotókról, mert a Napkirály nem tűr más arcot a saját árnyékában.

Szerdán pedig Ópusztaszeren, a nemzet bölcsőjénél, a Feszty-körképet használták sajtófalnak. Reflektorral égették a vásznat ott, ahol a vaku is tilos. Miért? Mert a műanyagdzsentri nem tiszteli a régi mestereket. Neki a festmény csak egy háttér a szelfihez.

Csütörtökre maradt a dráma és a komédia. A színpadias átadás-átvétel után a hivatalos állami dossziék egy belvárosi utcasarkon, a kutyaszaros járdán kötöttek ki. A titok? Az fekszik a szarban. Közben a Parlamentben bejelentették: jövő héten szünet.
Nincs törvényjavaslat, nincs munka. Csak a nagy semmi. De a Baranya vármegyei képviselőnő legalább felcsüccsent az asztalra, lábait a padra dobva. Laza, mondták az újprolik. Megszentségtelenítés, mormogta Manír.

Pénteken kordonbontás a Karmelitánál, de a szabadság álcája mögött marcona biztonsági emberek gyűrűje szorongatta a minisztereket. „Ne féljetek!” mi? Miközben minden mozdulatuk a rettegésről szólt.

Aztán jött a kegyelemdöfés: a Facebookon egy huszárvágással megalázták a Nobel-díjas tudóst, Krauszt, és a Tudományos Akadémia volt elnökét. Mert a tudás ellenség. A műveltség gyanús. A horda nem érti a Nobel-díjat, csak a lájkot.

Szombat reggelre pedig a benzinár maradt ott, ahol volt. A 480 forintos ígéret elpárolgott, mint a papírillat az utcasarkon.

Manír felállt a pulttól. A házmesterének már csak a keserű alja maradt. Értette már a nagyapja szavait: a történelem nem ismétli magát, hanem gúnyolódik rajtunk. Itt nem az a baj, hogy az új Király hazudik – az a dolga. A baj az, hogy a nép táncol a romokon, és közben azt hiszi, ez a szabadság.

Legyen tánc, gondolta Manír.
De ne csodálkozzatok, ha a végén a padló megint vértől lesz mocskos.