Manírnál már kiskamasz korában megállapították az agyfaszt.

Az agyfasz nem betegség, még akkor sem, ha meg lehet állapítani – csak egy állapot. Egy állapot, amikor belül az ember minden egyes sejtje embervért akar inni, de minimum ölési kényszere van, a legenyhébb esetben is üthetnékje kemény tárggyal fejre. De kívül, nyájas mosollyal a száján, egyáltalán nem feszült testtartásban, érdeklődést színlelve, bölcsen hallgatja a másikat.

Agyfaszt általában ismeretlen kocsmákban lehet kapni. Bár nem fertőző, az orvosok sem tévedhetetlenek.
Az idegen kocsmákkal az a baj, hogy ellentétben a törzskocsmákkal, ott nem tudod, ki a hülye. Így előfordulhat, hogy olyannal állsz szóba, aki az.

Jelen állás szerint tehát Manír, agyfaszt kapva, bájolva mosolyogva hallgatja alkalmi beszélgetőtársát, miközben vérhólyagot szorít a söröskorsóra – mert szerencsére házmestert kért, és csak korsóban tudták adni.
Az agyfasz tárgyát pedig az a végtelen, és nem csak tüneti butaság okozta Manírnál, amit éppen át kell élnie, miközben hallgat.
Bár a butaságnak sokkal durvább szinonimája sem fedi le azt a sötétséget, amivel a beszélő fej meg akarja magyarázni a lehetetlent: miszerint miért jó az, hogy az új Király és a mögötte kussoló műanyagdzsentrik bejárják és megmutatják a népnek a zsákmányt.
A zsákmányt, amiről a nép azt hiszi, hogy vissza fogja kapni, holott nem, mert nem is volt soha az övé, és az új Király nem fog osztozkodni. Senkivel.
Ő a totális hatalmat akarja, mert jól tudja: most van rá lehetősége.

Addig kell császári rangra emeltetnie magát, amíg még tart a győzelmi eufória, és a nép tényleg hisz abban, hogy a hadizsákmány és a kincstár fele szétosztásra kerül. Akkor már késő lesz, mikor az adószedőit kiküldi beszedni a sarcot. Akkor már csak a katonái gyűrűjében meri majd elhagyni a biztonságosnak vélt épületeket.

A kocsmatárs – akit a szokásjog alapján nem illik pusztán azért megverni, mert nem okos – pedig több pontban elemzi, hogy miért volt helyes szügyig szeméttel teleszórni az ország legszentebb terét közvetlenül azután, hogy egy miniszter bemutatta a Parlament lépcsőjén azt, amit normális magyar kizárólag Észak-Afrika zárt szállodáinak éjszakai bárjaiban mutat be az otthonról hozott gumicsizmából főzött pálinka túlfogyasztása után. De, hogy ez ne legyen elég, magabiztos indokai vannak arra nézve is, hogy nem baj, ha a képviselő nem talál be az ülésterembe, ha cserébe ott úgy ül vagy viselkedik, amit a történelmi falak még nem láttak. Pedig láttak egyet s mást. De megszentségteleníteni az épületet ezidáig senki nem merte, még a kommunisták sem. Ám ez mára az új világ fiataljainak trendi, és különben is: milyen laza már, hogy az új miniszterelnök a Parlament ablakában ülve piál a győzelmi tor napján. Cigi nem volt, állítja.
De az agyfasz valójában nem ezért alakult ki Manírnál, hanem azért, mert gyanútlanul feltette a kérdést: „Majd mi fog változni?”, és kapott választ.

Ő pedig nem akarta, de nem is tudta elmondani, hogy az a helyzet: itt nem az lesz, hogy az utolsó lekapcsolja a villanyt, hanem az, hogy nem lesz villany. És bár a hűbéresek bizonyos részének nem fog gondot okozni, hogy az utca közepére kell szarni, azért meglehetősen nagy pánik lesz, amikor nem tudják majd az okostelefonból kiolvasni, hogy a villany előtti világban hogyan lehetett túlélni. Persze ez a végső stádium lesz. Előtte még csak a magas adókat nem fogja bírni a nép, majd nem tudja kifizetni a kenyeret, de még mindig dicsőíti a Királyt.

A villanyt már a Királynál nagyobb uralkodók fogják lekapcsolni, és nem csak ebben a királyságban.

A Nagy Hamis Birodalomnak kell pusztulnia, aminek része lett a királyság, amiben éppen még örömünnep van. Az ünnep okán lesz majd még fájdalmasabb, amikor megtörténik az elképzelhetetlen. Kiderül, hogy tényleg hazug a Király. 1340 ígérettel lett trónkövetelő, és 1400 napja van hivatalosan, hogy beteljesítse az ígéreteit. Persze tudjuk, hogy az nem mind ígéret volt. Sőt. Bár pontosan dokumentálva van minden egyes szava, így az ígéretek is, azokat letagadni szemrebbenés nélkül neki nem esik nehezére. Ezért lehet Király.

Az ember pedig csak mondja, mondja és mondja. Érvek nélkül. Mert a beszédhez nem érvek kellenek; az átlag középparasztnak pontosan elég, ha a közösségi hálón az „ugyanabban a tárgykörben vagyok vak” csoportban egymás baromságait megerősítik. Minek az érvek?
Manír pedig az érvek embere. De ennek itt most egy ideig nem lesz helye. Addig, amíg a tanárok hazudhatnak, és a tényleg művelt iskolákat végzett örök ellenzékiek is fejet hajtanak a Király előtt, értelmetlen itt minden érv.

Győzött a gyűlölet, és nehéz megállni – nyilván nem is lehet –, hogy a gyűlöletre ne gyűlölet legyen a válasz. Idő kérdése, mikor csattan el az első pofon, amit sok-sok másik pofon követ, és mi pontosan tudjuk, hogy minden pofon mellé nem lehet rendőrt állítani.

Manír felhajtja a házmester maradékát, feláll, biccent, valamit talán mormog is. Az utcán nem néz körbe. Nem akar. Ez a pár sor jár csak a fejében, folyton-folyvást, újra és újra:

„A szenvedés született, A tudatlanság tönkretett, Nem gúnyt ontok, könnyezek.”