ÜZENET A TÖRTÉNELMI HŰSÉG MIATT OKOSKODÓKNAK,
akik között Széchenyi-díjas történész éppúgy akad, mint balos filmkritikus és önjelölt hobbitudós...

Szögezzük le a legelején: a Most vagy soha! egy kalandfilm, amely ezzel a felirattal kezdődik: „Ahogy történt és ahogy történhetett volna”. Itt már be is fejezhetnénk ezt a tréfás párbeszédet, de folytatom.

Az persze önmagában tragikomikus, amikor a patriotizmussal nehezen vádolható haladár sajtó felkent kritikusai aggódnak bármiféle történeti hűség és a magyar történelem “lábbal tiprása” miatt. Azok, akik máskor fennhangon hirdetik a művészi szabadság megkérdőjelezhetetlenségét, fekete Kleopátrákat ünnepelve. De ők azok is, akik szerint teljesen korhű és tetsző a Bridgerton című Netflix-borzalom is, amely - az eltörléskultúra szent zászlaja alatt vonulva - Sarolta angol királyné udvarát úgy ábrázolja, hogy abban szinte minden angol arisztokrata távol-keleti vagy fekete. Na ezek handabandáznak most átszellemülten a Most vagy soha! fiktív szereplőiről és kitalált történetszáláról - sommás véleményt sziszegve.

Ha lehet, még náluk is eggyel rosszabbak a hangosan kesergő valódi történészek, akik együgyű szakbarbárként képtelenek felfogni, hogy egy kétórás film írásakor, készítésekor millió egyéb szempontot is figyelembe kell vennünk, s bizony élnünk kell a történetmesélés folyamán a sűrítés, a leegyszerűsítés vagy épp a felnagyítás filmnyelvi eszközeivel.
Ettől válik ugyanis izgalmassá, érthetővé, átélhetővé és szerethetővé egy történet, vagy épp egy történelmi hős karaktere.

Nem arról van szó tehát, hogy a forgatókönyv írásakor megspóroltuk volna az időt, s ne olvastunk volna el egy fél könyvtárnyi történeti munkát, s hogy ne tudnánk tűpontosan válaszolni a történész urak felvetéseinek jelentős részére, csak hát a történelem ismeretéből még nem következik egyenesen egy nézhető film. Alig merem magam elé képzelni, mit szólhattak a tudós és kritikus urak az alábbi arcátlan skandalumokhoz, kérem, legyenek most erősek

Az Egri csillagok gonosz Jumurdzsákja nem is létezett, ahogy Bornemissza Gergely feleségét sem Cecey Évának hívták

A Kőszívű ember fiaiból megismert Baradlay család Jókai kitalációja csupán, állítólag Irányi Dániel ihlette Ödön alakját

A Gladiátor című filmben szereplő Commodus római császár a valóságban nem ölte meg az apját Marcus Aureliust, ahogy a Maximus nevű gladiátor sem létezett

A Titanic szerelmespárja: Rose és Jack is kitaláció csupán

Napestig lehetne sorolni a példákat, és mégis: ezek a filmek mindannyiunk lelkéhez közel állnak, s bizony szegényebbek lennénk nélkülük.

A MOST VAGY SOHA! című filmünket persze lehet bírálni: van akinek tetszik, van akinek nem a kedvence, sebaj! De könyörgöm: ez csak egy film Nem az a küldetése, hogy történelem kisdoktorit lehessen írni belőle, hanem az, hogy orientáljon, átadjon egy életérzést az adott korról, hogy megszólítsa a fiatalokat, hazaszeretetet ébresszen, hasson az emberekre és felemeljen.

Mel Gibson Rettenthetetlen című filmje zseniális alkotás, pedig az alkotók még az évszázadot sem találták el benne, mégis megszólít, megrendít, s a film láttán a világ számtalan sarkában éreztük úgy: azonnal elindulnánk a Skót-felföldre, hogy együtt küzdjünk William Wallace oldalán a szabadságért. És ez a lényeg

Hosszan mondhatnám még, tételesen válaszolva a hajuknál fogva előrángatott történészi vádakra, nem teszem, fölösleges. Én a történészek helyében inkább örülnék, hogy végre vannak patrióta filmesek, akik ebben a kibillent világban szerethető történelmi témákat, karaktereket teremtenek, ami alapján sok fiatal utána olvas majd Vasvárinak, Jókainak, Petőfinek és a többieknek, a valóság után kutatva.

A filmes nem történész, a történész pedig nem filmes. Ennyire egyszerű ez. A „mindenszarizmus” balos kritikusait meg hagyjuk is, megvan azoknak a saját bajuk...