Vas István: Teleki Pál emlékezete

1
Amikor elcsattant a revolvere,
Egész Magyarország elbukott vele.
Fent a bombázórepülők,
Fent a katonák, a menetelők
Berregték, dobogták, hogy vége, vége,
Hogy hullunk a szennybe, szégyenbe, vérbe.
Az áprilisi szél sziszegett,
Felhőkkel borította az eget,
Aztán mindennek vége volt – csak
Nem a bűnöknek, nem a pokolnak,
Nem a tankoknak, bombáknak, romoknak,
Fogcsikorgatásnak, kínzásnak, jajoknak,
Megtáncoltatásnak, szégyen-daloknak,
Minden megdermedt, csak a férgek mozogtak,
Csak a ganajtúrók, poloskák, patkányok,
Döglegyek, keselyűk, sáskák, sakálok,
Az örök labancok, német-lakájok,
Világtörténelem penészébe pácolt
Riadt rémuralmak, szláv-zsidó ragályok,
Vérengző vigécek, népi janicsárok,
Az ökrendezők, tajték-epehányók,
Trágyadombbá tették Magyarországot,
A rondaságot vérünkbe ömlesztették,
A század pestise életünkbe forrt át –
Jaj, Magyarország!

2
A csőcselék-urak között
Nagyúr volt, gróf volt, nemcsak rangra,
Ezért
Választotta a ködöt,
Ezért nem indult csőcselék-kalandra.
Hogy tévedett?
De nem volt nála kényesebb:
Ő úgy szólt, hogy elhallgatott,
S mert tudta, hogy szava mit ért,
Azért hozta a véráldozatot.
Azt hitték a kedélyesek,
Hogy Mohácsnál több is veszett,
S kik soha nem tanulnak,
A pimaszok, a délcegek
Azt hitték, hogy mindent lehet
Magyar úrnak –
Csak ő tudta, hogy jobb elnyúlni holtan,
Ha nem akar úr lenni a pokolban.

Csak ő tudta, hogy Magyarország
Nem osztály, nem tömeg,
De mindig az egy, meg az egy –
S vállalta sorsát.

3
Amit ezer éve mindig csak néhányan
Tudtunk, volt már úgy is, hogy csak ketten-hárman,
Volt már olyan év is, mikor nem élt másban,
Csak az egyetértő szemhunyorításban,
Ami soha nem volt pillanatnyi érdek,
Nem részeg hujjongás, nem áldott tenyészet,
Ami soha nem volt, ami csak lehetne,
Ami nincs forgandó sorsnak alávetve,
Ami fel-feltámad tisztultabb agyakban,
Az eladhatatlan, meghódíthatatlan,
Ami még osztályé, párté soha nem lett,
Az a vágy, akarat, az a magyar nemzet
Akkor vele egy volt, s lángja benne égve
Vele együtt hullott a nemesebb éjbe,
A tisztább sötétből fel a fényre szállva,
A reményentúli remény magasába,
S hiába takarják hazug feledésbe,
Megnő minden évvel éltető emléke,
S ragyog tizenöt év vérpárás ködéből,
Teleki füstölgő revolvercsövéből.

1956. január