A kommunizmus áldozatai

Kommunistás filmeket nézek, kommunistás könyveket olvasok, ilyen filmeket készítek. Áldozatokkal beszélgetek.
Valahogy az egésznek nincs vége. Hiába megy az idő, hiába haltak meg a tettesek és az áldozatok, az egész sunyi, gonosz és kegyetlen világ beivódott az emlékeinkbe, génjeinkbe, hálózatokba és magányokba.
Az áldozatok arra koncentráltak, hogy elmondják a gyalázatot, a tettesek pedig arra koncentráltak, hogy fenntartsák jólétüket, bagatelizálják a tettüket, átsunnyogjanak egy évszázadot, hogy aztán a gyerekeik a mentett vagyonokból, az összetartó hálózatukból komoly egzisztenciát és tekintélyt nyerjenek.
Az áldozatok pedig mindig hatalmas reménnyel és hittel vágtak neki az új világnak, enyhülést, bocsánatkérést, hősséválást vártak hetedíziglen.
Mi akiknek semmink nem maradt, csak a becsületünk és a tartásunk.
Közben a tettesek és az ő gyerekeik, unokáik összeröhögtek a fejünk felett. “A félnótás, együgyü áldozatok nem tudnak leakadni a témájukról, húzza őket a múlt. Nem tényezők, mert szegények és rongyosak, nem tudják, hogy kell bizniszelni, beszélni, újságot írni, nyugati egyetemeken forgolódni.” Kiröhögtek, kiröhögnek és igazuk van, nem tudjuk, kevesen tudjuk.
Nekünk nincs meg az a körbezsarolós hálózatunk, nem tudjuk ki a megbízható kádergyerek, akit be lehet tenni az offshore cég titkos igazgatóságába, nem tudjuk melyik rendőrt vagy ügyészt kell felhívni, ha a kádergyerek részegen karambolózott, nem tudjuk, hogy kell bolondnak beállítani, aki filmet készít az ávó titkos börtöneiről, nem tudjuk, hogy kell Amerikában lobbizni, hogy milliárdokat kapjon a civil szervezetünk.
Nem tudjuk - nekünk egy korrekt, kedves hálózatunk van. Korrupció nélküli, ügyes, jóindulatú, kedves emberekkel, nem zsaroljuk egymást, nem félünk és a korrupt, hazudós érvényesülést nem is akarjuk tudni.
Meddig tart a kommunizmus és mikor lesz teljesen vége? Azt nem tudom.
Még a rendszerváltáskor is - utólag derült ki -, hogy mennyi ügynök tett azért a meglévő kisközösségeket szétverje. Utólag tiszta, hogy miért feketítették be a cserkészvezetőnket, miért küldtek lejárató fotókat a másikról. Naívak voltunk és ártatlanok - kitettek egy profin működő hálózatnak.
Mező Gábor mondta a Lovas István díjátadón:

“Tél van, esik a hó, fúj a szél, egy fáradt, görnyedt férfi nagy táskákban cipel valamit. Éppen viszi haza a könyveit. Magánkiadásban tudta csak megjelentetni, járja az országot, ahol tud, elad néhányat.
Van, hogy megtámadják, ifjú suhancok „fasisztának” nevezik. Ha írnak róla a sajtóban, akkor szinte csak rosszakat, az a legkevesebb, hogy „irredenta”, esetleg holdkóros. Bár jobban, szebben ír, mint azok, akik őt támadják, a cikkeit csak néha-néha jelenteti meg egy-egy lap. Nagyritkán még fizetnek is.
(…)
Hatvanévesen meghal. Az utolsó években már beteg, mogorva, szinte kibírhatatlan. A temetésén néhány barátja, tisztelője, harcostársa búcsúztatja. Legjobb könyvét végül ki sem adták. Még magánkiadásban sem jelenhetett meg. Pedig nem volt benne semmi szélsőséges, semmi bántó, semmi túlzó, egyszerűen úgy, ahogy tényleg történt, megírt egy történetet.
Ez az író egyben az egyik legjobb oknyomozó volt abban a korszakban. Úgy halt meg, hogy még a nevét is elfelejtettük.
Én sem ismerem. A könyve eltűnt valahol.”

Hány ilyen eltűnt hősünk lehet? Lejáratott igazságharcosok?

Legnagyobb kincsem a családi ezüstkanalam, amit a nagyszülőktől örököltem, benne a dédanyám monogramja: RI, Romeiser Ilona. Megmaradt miután elvették a házaikat, megmaradt a kitelepítés után, megmaradt az 50-es évek terrorja után, éheztek és fáztak, de nem adták el. Most itt van a fiókomban és azzal kavargatom a kávét.
Egyik karácsonykor a férjem egy Zsolnay készlettel lepett meg. Azóta érzem, hogy legyőztem a kommunistákat.
Dédszüleim, nagyszüleim és szüleim könnycseppjei felszáradtak. Újra ott vagyok, ahol ők kezdték, mielőtt jöttek volna a kommunisták.
Az új Zsolnay csészében, a régi kanállal kavargatok.

Látom micsoda hálózatuk van, Biszku Bélát nem ítélték el, Gyurcsány Ferencet se.

Azért a tisztesség és a tartás is teret nyer, nekünk is alakul a hálózatunk, de még mindig nyomorog az 56-os nyugdíjas, még mindig kinevetik az unokáját is.

Most épp az a divat a fiatalok közt, hogy itthagyják a hazát, mert ennek van reklámja.
Rajtunk múlik, hogy mi még jobban kommunikáljunk, mint a kommunisták! El tudjuk adni azt az életérzést, hogy a legegészségesebb és legboldogabb családban élni, Magyarországon teljesítheted ki legjobban magad és itt nagy, szerető fészekben élünk, ahol a szomszédok segítik és támogatják egymást!