Magyar Péter egy reggel arra ébredt, hogy szereti Örkényt.

Nem az írót. A szót.

Először csak ritkán mondta ki. Ha valami szokatlan történt, elmosolyodott.

– Örkény.

Később már naponta használta.

Ha késett a villamos:

– Örkény.

Ha elfogyott a tej:

– Totális Örkény.

Ha valaki ellentmondott neki:

– Ez már egészen Örkény.

Munkatársai eleinte nem szóltak. Később azonban észrevették, hogy Magyar Péter egyre több dolgot tud Örkény segítségével megmagyarázni.

Az Alkotmánybíróságot.
A parlamentet.
A közvélemény-kutatásokat.
Az időjárást.

Egyszer megkérdezték tőle:

– Péter, tulajdonképpen mit jelent az, hogy Örkény?

Magyar Péter elgondolkodott.

– Hát… Örkény.

Ettől kezdve a szó rohamos fejlődésnek indult.

A kellemetlen ügyek totális Örkények lettek.
A nagyon kellemetlenek brutális Örkények.
A különösen veszélyesek példátlan Örkények.

Végül fölállítottak mellé egy fiatal munkatársat, akinek az volt a feladata, hogy nyilvántartsa az Örkényeket.

Egy hét múlva felmondott.

– Miért? – kérdezte Magyar Péter.

– Mert ez már Örkény.

Magyar Péter sokáig nézett utána.

Aztán elégedetten bólintott.

Végre valaki megértette.