cím: "Trombitaszó a poszt-abszurd politikai tájkép peremén"
A performansz, nem csupán egy hangképző szerv fémes kitörése volt a közélet ürességére, hanem egy szakrális-memetikus kompozíció, mely a dadaizmust, a free jazzt és a hídfoglalás esztétikáját ötvözi megkérdőjelezhetetlen öntudattal és heveny politikai feleselésre való hajlammal.
A művész trombitája, amely hangszínében leginkább egy a Dunában fuldokló bálnára emlékeztet, a kortárs magyar hanginstalláció egy egészen új ágát nyitotta meg – nevezzük talán: "parlamenti rezgésekre hangolt rezignált népzajnak". Az előadás közben a hangszín folyamatosan váltakozik az „indokolatlanul ünnepélyes” és az „azonnali tűzriadó” között – mintha valaki egyszerre próbálná eljátszani Haydn katonazenéjét és egy flashmob szervezésének kaotikus atmoszféráját.
Az értelmezési horizontba lassan beúszik Hadházy Ákos árnya is, aki ugyan nem fújja a trombitát, de a háttérből passzív-agresszíven van jelen. Az ő néma jelenléte egyfajta anti-szólóvá, egy „meta-némafúvóvá” teszi Szabó játékát.
A zenei motívumok között felsejlenek a Momentum ifjonti lendületének darabokra hullott ütemei is: a tempó olykor beragad, máskor olyan gyorsan vált, mintha Donáth Anna épp lemondana, visszatérne, majd újra visszavonulna – mindezt egyetlen dallamíven belül.
A hídfoglalás, mint társadalmi performansz, ebben az értelmezésben már nem fizikai esemény, hanem akusztikai aktus – Szabó Bálint nem áll meg az Erzsébet-híd közepén, ő rezonál vele. A fém híd és a fém trombita eggyé olvad a képzeletbeli rezonátortérben, és valahol a pesti oldal és a politikai őrület határán megszületik az új műfaj: a trombita-populizmus.