Búcsú a Göncz Árpád városközponttól, útban a Wittner Mária városközpont felé

Harcos. Szabadságharcos. Ez az, ami először eszünkbe juthat Wittner Máriáról, ötvenhat hőséről, a néhai politikai fogolyról. Aki végigharcolta az életét. Harcolt a szabadságunkért, aztán a puszta túlélésért, később pedig azért, hogy ne csak a valódit, az igazat is elmondhassuk ötvenhatról.

Az igazság kimondásának akkor is nagy ára volt, ezért mocskolták, lejáratták a rendszerváltoztatás előtt és után, és meg kellett élnie, hogy ezt gyakran ugyanazok, ugyanazért teszik. Jellemzően a régi gárda, a sztálinistából, maoistából liberálissá vált politikai elit, aki sohasem tűrt meg másik véleményt, másik narratívát, egyáltalán: másokat maga mellett. Ők voltak azok, akik politikai, ideológiai alapon örömlánynak, bűnözőnek hazudták őt és társait, úgy, hogy a lejáratott áldozatok igazán meg sem tudták védeni önmagukat. Az ő hangjuk, a valóban fegyvert ragadók hangja évekig, évtizedekig alig-alig jutott el valakihez. Minden csatornából és minden csatornán az Eörsik és a Vásárhelyik fröcsögtek. És nagyon kevés emberhez jutott el az igazság.

Mindig eszembe jut erről egy hasonlat, ami az akkori médiaviszonyokat is jól jellemzi. Amíg a Nádas Péterek (nagybátyja ÁVH-s, szintén kommunista apja saját fegyverével ölte meg magát), a Vámos Miklósok (apja Rajk László titkára), a Kepes Andrások (apja ismert mozgalmár, Rajk László korai feljelentője!) a legnagyobb könyvkiadók, a tévék, a magát átmentő média kedvencei voltak, addig nehéz sors jutott azoknak, akik politikailag nem tartoztak ebbe a körbe, ebbe az elitbe.

Akik nem meneteltek, nem rettegtek velük, nem írták alá az éppen aktuális tiltakozást, nem harsogták, hogy a Tégy a gyűlölet ellen, miközben másoktól elzabrált budai villákban üldögéltek. Az ismeretlen, szőnyeg alá söpört ötvenhatosok számára maradtak az aluljárók, bódékban, utcasarkokon árulhatták leginkább magánkiadásban vagy a Püskinél (morális csőd, hogy hagytuk tönkremenni), egy-két „lázadó” kiadónál megjelent könyveiket, vagy a kezükben szatyrokkal járhatták az országot, és próbálhatták eladni regényeiket, kutatásaikat azoknak, akik véletlenül odakeveredtek. És közben végignézhették, hogy ugyanazok a kilencvenes évek nyertesei, akik a nyolcvanas éveket is uralták. Minden területen.

Antikommunista, egyáltalán jobboldali szempontból kegyetlen lehetett végigélni a kilencvenes, kétezres éveket. Gondoljunk bele, mit élhetett át Wittner Mária, nézzük az ő szemével azt, hogy 1994-ben egy ’56 után rájuk vadászó gyilkos, a „Harcos” fedőnevű szovjet tolmács, egy alkoholista pufajkás lett Magyarország miniszterelnöke. A szocialisták külügyminisztere, akinek legnagyobb haditette az volt, hogy lefotóztatta magát az újraépített Vasfüggöny-darabkánál.

Aztán drótkerettel tért vissza, ma sem tudjuk, hogy hogyan történt az a baleset, és nemcsak egy újabb trükk volt-e az egész drótkeret, hogy a magyar társadalom megsajnálja, megszánja őt. De a lényeg, hogy a gyilkosok visszatértek.

Olyan ez, mintha egy Holokauszt-túlélő azzal szembesült volna a csak elképzelt, szerencsére meg nem valósuló német történelem során, hogy Hitleréknek úgy int búcsút az ország, hogy megválasztja a diktátor egyik középkáderét. Mondjuk Goebbels egyik túlélő fiát.

Mert éppen ez történt Magyarországon, tulajdonképpen nem váltottunk rendszert 1990-ben. Csak látszólag. Az elit nagyhatalmat, illetve feneket cserélt, Moszkva helyett jórészt Washington felé törleszkedett, és ez a gárda ugyanúgy odadobott az amerikaiaknak mindent, ahogyan korábban a szovjeteket is szolgálta, kiszolgálta gátlástalanul. Ahogyan Göncz Árpád novellájának hőse, még meg is szánta az erőszaktevőt.

Mert, aki egyszer eladta a hazáját, az másodjára már könnyedén megteszi, ott volt nekik egy egész újságíró-sereg, amely a privatizációt vagy az igazságtétel elmaradását becsomagolta, győzelemként, békés, előremutató folyamatként láttatta.

Mit tehetett a nemzet, az átlagember? Örült, hogy túlélte a kommunizmust, majd a szocializmust, és szomorúan nézte, hogy a magyarság egy része közben Stockholm-szindrómás lett, hiszen az emberek egy része megkedvelte a közép-európai szomszédokhoz képest jóságossá vált rablót és erőszaktevőt. Így lett a legvidámabb barakkból egy harmadszorra is kifosztott ország.

A lényeg, az igazán húsba-, lélekbevágó tény az, hogy Wittner Máriáék 1989 nyarán végignézték azt, hogy a posztkommunisták újratemetnek öt kommunistát, és ezt a nemzetnek is végig kellett néznie, asszisztálnia. Mintha egy ártatlan zsidónak azt kellett volna látnia, hogy a két náci – az egyik mondjuk nemzeti radikálissá vált, a másik maradt az, ami volt – megcsókolja egymást.

Mert valójában ez volt Nagy Imréék újratemetése a Hősök terén, ahol hat halottnak jutott koporsó, és ebből csak egy lett a„miénk”, azaz Wittner Máriáké, a nem kommunista ötvenhatosoké. A hatodikban „feküdt” a meg nem nevezett, ismeretlen áldozat. Magyarország. A többi ötben (szimbolikusan) Nagy Imre és négy elvtársa. És gondoljunk bele, senki nem kérte számon a rendezőket, ugyan hol vannak a halott szabadságharcosok? A megnevezhető hősök? Miért kellett még ezt is ilyen pofátlanul lenyúlniuk, még ötvenhatot is?

Miért? Mert ezt szokták meg. Hogy ’45 óta minden az övék, a múltat, a jelent és a jövőt is ők határozzák meg. És kulcsfontosságú volt, hogy ötvenhat történetét csak ők és csak így mesélhessék el.

És mi volt az az újratemetéshez kapcsolódó nagy esemény, amiről akkoriban írt a sajtó? Hogy a kommunista Vásárhelyi Miklós és a kommunista Mező Imréné megbocsátott egymásnak. Ötvenhatban ők látszólag egymással harcoltak, de felülről nézve valójában egy térfélen voltak és maradtak.

Vásárhelyi Miklós Rákosi Mátyás egyik legfontosabb propagandistája volt, a legsötétebb időkben személyesen egyeztettek sok mindenről, hogy mikor, kit, éppen milyen váddal kell üldözni, levadászni, kivégezni. Vásárhelyi volt az, aki a saját elmondása szerint egy autóban ment le Péter Gáborral, az ÁVH vezetőjével akkor, amikor Pócspetri népét, a hitéhez és egyházi iskolájához ragaszkodó, bátor település lakosságát kellett megtörni. És üzenni minden vidéki falunak, városnak, és persze Budapestnek is, hogy Rákosiék már nem szednek túszokat a hadjáratban, akár egy minden gátlásától elszabadult szörnyeteg, úgy rontanak a hagyományos egyházakra, a hitre, a kovász-emberekre. Miért? Mert el kellett őket pusztítaniuk, meg kellett őket félemlíteniük ahhoz, hogy tőlük megszabadulva tovább formázhassák a bábokat, a bábukat a diktatúra számára. Hogy mi is megérezzük azt a gyökértelenséget, amely őket annyira alkalmassá tette minden elvetemült, ősi tabukat is megsértő galádságra.

Hogy érezzük: nincs menekvés. Nincs menedék.

Maga Mező Imre Kádár János jóbarátja, egy közepesen ismert, nem túl jól képzett kommunista mozgalmi ember volt. Mai tudásunk szerint valószínűleg a sajátjai lőhették le, de tulajdonképpen lényegtelen: a szabadságharc és a magyarság ellensége volt. Meghalt ő is. Sok ártatlan ember mellett. Hadd merjem kimondani és leírni, hogy egyáltalán nem sajnálom névrokonom halálát: ezek az emberek százezreket üldöztek el, százezreket tettek tönkre, a legkevesebb, hogy néhányukat elérte az Istenítélettel felérő végzet. Az, hogy Rákosi helyett Mező halt ilyen halált, valahol persze igazságtalan, de könnyet nem ejtünk utóbbiért sem.

Ezzel szemben mi történt 1989-ben? A már SZDSZ-es Vásárhelyi és a még kommunista vagy szocialista Mező Imréné egy-egy nyílt levélben szépen megbocsátott egymásnak a Szabad Népből lett Népszabadság címoldalán. Hol máshol? Még akkor is többszázezren olvasták.

Egyszóval miről is szólt ez a nap? Két volt kommunista megölelgette egymást, a többi kommunista meg ott lődörgött a koporsók körül, gyorsan elfelejtve, hogy pár hónappal korábban még ellenforradalomról, csőcselékről beszéltek ötvenhat kapcsán, és a Munkásőrséget akarták ráuszítani az emberekre.

Színjáték volt az egész. A békés átmenet, a békés átmentés színjátéka, amit csak Orbán Viktor és Rácz Sándor váratlanul erős beszéde zavart meg. A fiatal Orbánra bevallottan haragudtak Vásárhelyiék, míg a valódi ötvenhatosok nyilván örültek az ő, illetve Rácz Sándor kemény, becsületes szavainak. Hadd idézzek belőle:

„A második akadály a kommunista párt, amely görcsösen ragaszkodik a hatalmához, holott a napnál világosabb, hogy az, amit nem tettek meg 43 éven keresztül, az többé már nem tehető jóvá. Rajtuk múlott, hogy milyen volt ez a 43 év magyar élete. A magyar népnek csak el kellett viselni, és ebbe rokkant bele a magyar társadalom.”

És ebbe rokkant bele a magyar társadalom.

Amikor idézni akartunk a Nagy Imre-újratemetés egyik beszédéből egy régebbi filmünkben, a Lejáratás és bomlasztásban, ezt a részt választottuk. Hiszen velejéig igaz. Hidegrázós. Mert tényleg ebbe rokkant bele a magyar társadalom. Félig.

És most képzeljük el Grószék, Bereczék, meg a többi kommunista arcát, ahogyan hallgatják ezt. Persze, vastag volt a bőrük, de legalább Rácz Sándor, a valódi baloldali, a valóban munkáspárti hazafi csak odavetette nekik.

De az a nap összességében mégis nyomasztó lehetett az antikommunistáknak. Az ötvenhatot túlélő, már megöregedett pesti srácoknak. Mert már ebből a félresikerült eseményből lehetett sejteni, hogy ez a rendszerváltás nem olyan lesz, mint amit Wittner Máriáék elképzeltek. És nem lesz olyan a kilencvenes évek sem.

Nem is rendszerváltás volt ez, hanem hatalomátmentés, és ez még akkor is tökéletesen sikerült, ha az Aczél Györgyéknek kedves SZDSZ helyett végül az MDF nyert.

Hiszen milyen győzelem volt? Már a választás után olyan rágalomhadjárat és mocsok zúdult Antall Józsefékre a média, illetve a posztkommunista véleményvezéri elit részéről, amely már önmagában lehetetlenné tette a szabad kormányzást. Ráadásul az MDF tele volt bezsarolt, beszervezett ügynökökkel, nem beszélve azokról a volt KISZ-KB-s gazemberekről, akik nyíltan vagy titkoltan, de komoly aknamunkát végeztek az apparátusban. Gyanús hátterű apparatcsikok, Csepi Lajosok, Szilvásy Györgyök, Raskó Györgyök, ifjabb Bárd Károlyok bújtak meg a kormány másodvonalában. Bújtak? Ők döntöttek, beszéltek, tereltek és hazudoztak a legfontosabb gazdasági, igazságügyi kérdésekről.

Az átmentés ennek az elitnek a közös érdeke volt, így történt, hogy senkit sem számoltattak el semmivel. A Wittner Máriáék társait kivégző vérbírók és vérügyészek vígan, zavartalanul éldegélhettek magas nyugdíjukkal a Rózsadombon, a munkásőröket, munkásőr-vezetőket sem vette elő senki, míg az igazi ötvenhatosok egy része apró lakásokban, szinte ismeretlenül nyomorgott. Nem velük készítettek nagy-interjúkat a vezető lapok, sokáig azt sem tudta senki, hogy kicsodák, hogy még élnek, még itt vannak velünk, és ha valamelyikük fel mert szólalni az igazságtalanságok ellen, rögtön megkapta, hogy fasiszta, örömlány, gyilkos, bűnöző, alkoholista. Vagy esetleg „bolond”, ahogyan Krassó György vagy Pákh Tibor.

A propaganda hiénái sohasem fogytak ki a vádakból, nem beszélve az olyan áltörténészekről, akik következetesen gyilkosnak hazudták Tóth Ilonát,bűnözőnek Mansfeld Pétert, hogy a többi undorító, aljas, gyakran csak suttogva terjesztett vádról ne is beszéljünk.

Szinte senki sem beszélt a pesti srácokról és lányokról, ötvenhat kapcsán mindenki azt a reform-kommunista-csapatot ünnepelte, amelyet a volt NKVD-s, a volt padlássöprő, a magyarországi németséget kitelepítését levezénylő Nagy Imre vezetett. Azaz az egykori „Vologya”, akiről akkor még nem igazán lehetett megírni, hogy ez volt a szovjet fedőneve. S persze azt sem, hogy számtalan később kivégzett kommunista-elvtársát beköpte, elárulta, és másokhoz hasonlóan így úszta meg a sztálini terrort.

És akiről nem terjedt el akkor még az igazság, hogy valójában a Vásárhelyi Miklós-féle egykori „írógépes verőemberekkel”, azaz az „ÁVH-s családi, baráti körrel” csupán át akarták venni a hatalmat. Erről szólt az ő ötvenhatuk, aztán meg úsztak az árral. Eredetileg valamiféle Kádár-rendszert akarhattak, szolidabb, valójában mégis károsabb kommunizmust, hiszen a Rákosi-terrort mindenki felismerte, de az Aczél-féle kegygazdálkodás ellen sokkal nehezebb volt védekezni. És ebbe rokkantunk bele. És ennek hatásával küzdünk ma is.

Mit számított, hogy Nagy Imre helyett Kádár János vezette a „legvidámabbat”? Ha előbbi árulja el az utóbbit, akkor Kádárt kell ünnepelnünk '89-től.

Aztán a világpolitika máshogy alakult, a Szovjetuniónak vége lett, így a korábbi csatlósországoknak, illetve az egykori lakájoknak új gazdát kellett keresni. Erre a váltásra készültek a Vásárhelyi-féle túlélők már a nyolcvanas években, kiegészülve Rajk László belügyminiszter fiával, Bauer Miklós ÁVH-s főtiszt fiával, Pető László ÁVH-s tiszt fiával, hogy a többi kommunista gyerekeket most ne is említsem.

Csak az MDF (látszólag) beleköpött a levesükbe.

De a narratívát továbbra is ők írták, ők döntötték el, hogy ki lehet hős. Így azt sem tudta senki nagyjából az övenhatosokon kívül, hogy Nagy Imre valójában csak sodródott a szabadságharccal, hogy valójában ellenségnek gondolta Wittner Máriáékat, és valójában az maradt, ami volt: kommunista. Ahogyan máig kevesen tudják, hogy többször is megpróbált kihátrálni, hogy valójában nem akart meghalni a forradalomért, csak még a taktikázáshoz is ostoba volt, és egy nála ügyesebb sakkjátékos, volt elvtársa, Kádár János legyőzte.

Ez van, ez a pőre, kellemetlen igazság. Tessék elolvasni Sebes Gábor remek könyvét.

És még valami. Amit ma is sokan Nagy Imre felemelő beszédeként terjesztenek, tanítanak, a híres-hírhedt „csapataink harcban állnak”-szöveg volt a legnagyobb árulása. Ezzel a rádióbeszéddel kiküldte az utcára a magyar fiatalokat és hősöket a teljesen reménytelen helyzetben. Meghalni. És ő? Elmondta, és azonnal a jugoszláv nagykövetségre menekült. Az állítólagos hős. Persze csak a kommunistákat vitte magával, az elismert polgári társutast, Bibót otthagyták.

Hős? Jellemtelen kommunista. Azért, mert az ördögi Rákosi Mátyásnál egy fokkal jobb volt, nekünk nincs vele közös történetünk.

Nekünk Wittner Máriáékkal volt és van közös történetünk. Pákh Tiborékkal. Krassó Györgyékkel. A megtörhetetlen, egyenes hazafiakkal, akik nem váltották pénzre ötvenhatot, akik maradtak azok, akik voltak: önazonos példaképek és hősök.

Sokáig azt hittük, hogy örökké élnek. De ez nincs így. Végül ők is elmennek, és nekünk a gyász mellett több fontos kötelességünk marad.

Emlékeznünk kell rájuk. Írnunk, beszélnünk kell róluk. Meg kell őrizni ötvenhatot annak, ami: legszentebb, legszebb, legreménytelenebb szabadságharcunknak, amikor egy látszólag görnyedt, félig agyonvert nemzet felállt a földről, és példát mutatott a világnak. Egységbe forrva, túllépve a múlton, a sérelmeken.

Wittner Máriáéktól megtanulhatjuk azt, hogy nem kell félnünk. Hogy mindent túl tudunk élni. Hogy mindent becsületesen is túl lehet élni.

Kell ennél jobb üzenet ebben a zavaros, posztmodern korban, ahol percemberkék uralják a virtuális világot?

Nem.

Wittner Mária híres parlamenti beszédét így zárta:

„Vádolnak az élők és vádolnak a holtak. És vádoljuk őket, mert hitünkben megcsaltak, megloptak. Ezért megállapítom az áldozatok nevében, soha nem lesznek képesek arra, hogy magyar politikusként egy nemzet felemelkedése érdekében cselekedjenek.

Itt teszem fel a kérdést: milyen morál alapján ülnek egy magyar parlamentben még most is és alkotnak törvényeket egy általuk tönkretett, kifosztott, megalázott nemzet számára? Ezért a Szent Korona tana és a magyar nemzet nevében erkölcsi hullává nyilvánítom őket.”

A mi dolgunk az, hogy elérjük, több erkölcsi hulláról, több kommunistáról, több Szabó Ervinről, Göncz Árpádról vagy Janikovszky Éváról itt ne legyen elnevezve semmi sem. Ha kell, megvívjuk ezt a harcot, mert ehhez nem is kell hősiesség.

Wittner Mária teret akarunk, Pákh Tibor utcát akarunk, Krassó György sarkot akarunk. Semmi mást, csak az igazságot. Az igazságunkat. A hazánkat.

@követő

A kommunizmus áldozatainak emlékére.