Magyar Péterék ezt nem ússzák meg....vagy mégis?

Legalábbis azt biztosan nem, hogy a tegnapi döntésükkel gondoskodtak róla: a történelem majd eldönti, hová sorolja őket. Ha egyszer valaki fellapozza ezt a korszakot, bizonyára lesz egy fejezet arról is, hogyan lehet mosolyogva és vastaps közepette átírni egy ország játékszabályait, miközben mindenki úgy tesz, mintha csak egy unalmas keddi napirendi pontról lenne szó.

Tegnap az Országgyűlés 139 igen és 5 nem szavazattal elfogadta a 17. alkotmánymódosítást. A gombokat megnyomták, a kezek összeverődtek tapsban, a lelkiismeret pedig – ha volt egyáltalán jelen – diszkréten kiment kávézni. Így kezdődnek azok a történetek, amelyekről később mindenki azt állítja majd: „én ezt azért nem egészen így gondoltam”.

És a társadalom? Nos, a társadalom hozta a kötelezőt. Egy rész örült, egy másik rész rezignáltan görgette tovább a telefonját. Néhány TikTok LIVE-ban elhangzott pár morgolódás, egy-két konzervatív műhely még rendezett egy kerekasztalt, néhány podcastban eleresztettek némi keserű sóhajt. A jogállamiság állítólagos temetésére nagyjából ennyien váltottak jegyet. A részvétel köszönte szépen, alulmúlta önmagát.

Akadt azért egy maroknyi ember – talán Kurucz Dániel és a KözTér szervezésében –, akik mécsest gyújtottak a Parlament előtt. Furcsa világ ez: miközben odabent törvényeket írnak át, odakint már a hangulat inkább emléknapra emlékeztet. Nekik legalább járt egy főszerep a közöny statisztikájában.

Másnap reggel pedig… semmi. A villamos ugyanúgy csilingel. A nagymama ugyanúgy sétáltatja a kutyát. Az emberek mennek dolgozni, nyaralni, bevásárolni, kávézni. Mintha mi sem történt volna. A történelem ugyanis ritkán ad hangos figyelmeztetést; sokkal jobban szereti a hétköznapok álcáját. Kívülről minden ugyanaz. Belülről pedig majd egyszer valaki megírja, hogy pontosan mikor kezdett el más lenni.

Persze mindenki a saját vérmérséklete szerint reagál. A modern hazafiság jelentős része ma már kommentmezőben teljesít szolgálatot. A fotel lett a lövészárok, a caps lock pedig a szabadságharc új fegyvere.

A saját oldalunk kommentjeit olvasva is szépen kirajzolódott a nemzeti egység legújabb széthúzása. A sajátjaink komment verziói:

-visszatért a bolsevik módi;
-ezt akarta a nép, hát egye meg;
-Orbán Amerikában focit néz, akkor mi mit ugráljunk;
-a Fidesz béna kacsa lett;
-polgári engedetlenség kell;
-úgysem húzzák sokáig;
-dehogynem, még négy évig itt lesznek.

Ritkán látni ekkora szórást ugyanabban a politikai közösségben. Nem vita volt ez, inkább kollektív tanácstalanság. Az a különös állapot, amikor mindenki dühös, csak éppen mindenki másra.

És akkor jön a kérdés. Kire haragszunk igazán.......

️A Tisza kormányára?

️A 139 képviselőre, akik gondolkodás nélkül nyomták meg az igen gombot? Vagy gondolkodtak, és éppen ez az igazán nyugtalanító?

️A Fideszre, amelynek politikai felelősségét sokan abban látják, hogy idáig jutott az ország?

️Orbán Viktorra, aki hívei szerint mindig több lépéssel előrébb jár, csak éppen a nemzet sorsfordító pillanatában más kontinensen figyelte a futballt? Biztosan volt rá jó oka. A történelem majd ezt is gondosan lábjegyzeteli.

️Vagy azokra a választókra, akik hittek abban, hogy minden változás szükségszerűen jobb is lesz?

Lehet mindenkit hibáztatni. Ez a politikában különösen népszerű sportág. Csak attól még a tegnapi szavazás eredménye nem lesz más.

Akárhogyan is értékeli ezt bárki, a tény ugyanaz marad: egy újabb mérföldkő került a magyar közélet útjára. Hogy ez előrelépés vagy visszalépés volt, arról még sok vita lesz. De az biztos, hogy a következményeit már nem kommentekben fogják megírni, hanem a mindennapokban.

És talán ez az egészben a legironikusabb.

A demokrácia állítólag akkor hal meg, amikor már senki sem veszi észre, hogy éppen fogy körülötte a levegő.

Minden ugyanolyannak tűnik.

Csak éppen innentől – sokak érzése szerint – már szinte bármit meg lehet tenni.

Valóban mostantól mindent is lehet?