A modern alkotmányosság egyik alapelve, hogy a választópolgárok szabadon dönthetik el, kit kívánnak képviselőjüknek. Ha egy képviselő több ciklus után is élvezi választói bizalmát, mi indokolja, hogy az állam megtiltsa az újraválasztását?

A cikluskorlátozás valójában nemcsak a jelölt passzív választójogát korlátozza, hanem a választók aktív választójogát is: elveszi tőlük annak lehetőségét, hogy ismét ugyanarra a személyre szavazzanak.

Az alkotmánytörténet sem a kötelező rotáció irányába mutat. A parlamenti rendszerek évszázadokon át - napjainkig bezárólag - a folytonosságra épültek. A brit Westminster-modellben, a kontinentális parlamentáris demokráciákban vagy Magyarország történeti országgyűlésein sem volt olyan szabály, hogy egy képviselő meghatározott idő után ne indulhasson újra. Éppen ellenkezőleg: a képviselői mandátum mindig a választók bizalmából újult meg.
A cikluskorlátozás logikájára inkább a végrehajtó hatalom esetében láthatunk példákat, de egyébként a mi jogi kultúránkra ez sem jellemző. A parlamenti képviselő azonban éppen a törvényhozó testület egy tagja, akinek hatalma kollektív, nem személyes.

Az Országgyűlésbe frissen érkezett képviselőként is megerősíthetem, a törvényhozás nem csupán politikai vita, hanem rendkívül összetett jogalkotási munka, amely intézményi emlékezetet és szakmai rutint igényel. Ha a rendszer mesterségesen eltávolítja a tapasztalt képviselőket, az nem a demokráciát, sokkal inkább a politikai kontraszelekciót erősíti, a végrehajtó hatalom, a bürokrácia, a lobbisták befolyását növeli.

A demokráciában a cikluskorlátot alapvetően nem a törvény, hanem a választópolgár jelenti. Ha egy képviselő rosszul dolgozik, le lehet váltani. Ha jól dolgozik, miért ne maradhatna? Arra pedig, hogy mindezt politikai furkósbotként, visszamenőleges hatállyal kívánják bevezetni, már tényleg szavak sincsenek. Kiállok azon képviselőtársaim és korábbi képviselőink mellett, akiket most kizárnának a választók képviseletéből.