Nyilván a mai egyik téma a Fidesz kongresszusának elemzése lesz. Ebben a témában tegnap volt egy igazán tartalmas, 3 órás beszélgetésem egy húsz fős társaságban, tisztán fideszes aktivistákkal, szavazókkal, elkötelezett konzervatívokkal.

Megosztanám veletek a gondolataimat őszintén, elgondolkodva azon, hogy jelen helyzetben a Fidesznek komoly reformokra van szüksége vagy elég-e a finomhangolás?

Tehát szombaton megvolt a Fidesz kongresszusa, és a legfontosabb kérdés eldőlt: Orbán Viktort újraválasztották pártelnöknek. Az esemény különlegessége, hogy ez mindössze egy évre történt, ami a magyar politikában már-már a bizonytalanság merész felvállalásának számít. Vagy egy jól kidolgozott stratégia része, melynek részleteit nem tudjuk ugyan, de egyes "jólértesült" kommentelő már erről is megmondta a tutit.

A beszédben elhangzott több önkritikus megjegyzés, hibákról, kudarcokról beszéltek. A problémákról beszéltek. Egyedül arról nem esett szó, hogy mindezekért pontosan ki a felelős. Jó jó, Orbán Viktor felvállalta az egyszemélyi felelősséget, de jól tudjuk, hogy a háttérben sokak bénázása hozta el a bukást. Az is! A kongresszus óta úgy tűnik, a kudarcok spontán módon keletkeztek, valahol a légköri viszonyok és a Merkúr retrográd mozgása között. Mindenért Orbánt okolnám? Dehogy. Éppen azt gondolom, hogy legkevésbé ő volt az okozó. Akkor viszont miért nem látunk retorziókat? Már ha kellenek......

A szembenézés tehát megkezdődött. Olyan óvatosan, mint amikor valaki sötétben nekimegy a szekrénynek, majd úgy dönt, inkább nem kapcsol villanyt.

Közben a Fidesz szimpatizánsainak körében is érdekes vita bontakozik ki. Körülbelül 40 százalékuk szerint valódi reformokra, őszinte önvizsgálatra és néhány kellemetlen kérdés megválaszolására lenne szükség. A többség, nagyjából 60 százalék viszont úgy gondolja, hogy a hajó remekül halad, legfeljebb a fedélzeten kellene egy kicsit átrendezni a napozóágyakat. Ha két szóban kellene jellemeznem mi zajlik bennem a kongresszus kapcsán, akkor ezek a szavak lennének: langyos és ambivalens. Most jön az általam is utált "egyrészt másrészt" bekezdés:

Egyrészt: Végre, két hónap után a táborunk kapott egy közérzeti, bizalmi lökést. Az esemény hangulata, a beszédek többsége, Elnök úr két felszólalása úgymond erőt adott a magára hagyott közösségnek. Újra érezhettük, hogy közösség vagyunk, és a Fidesz nem a padlón vergődő, haláltusáját vívó vad benyomását keltette.

Másrészt: engedtessék meg nekem, 30 évnyi fideszes lét után, hogy őszinte legyek. Bennem viaskodnak kettős érzések, kicsit olyan, mint amikor látod hogy a csatár viszi a labdát, akarna is gólt lőni, de mindezt olyan langyosan, gyengén, nem igazán akarva teszi. Több szempontból tartom inkább langyosnak, felületesnek a kongresszust tartalmi téren, miközben mozgalmi attitűdben toppon volt az esemény. De vajon a mostani helyzetben melyik lenne a fontosabb?

És itt jönnek képbe azok a politikusok, akik néha mintha mást mondanának. Nem sokkal. Nem hangosan. Csak éppen annyira, hogy az ember elgondolkodjon rajta. Mintha létezne egy aprócska belső platform, amely szerint a valóság időnként mégiscsak érdemes lehet a figyelemre. Kikre célzok most? Tudjátok.....

Ferencz Orsolya , Tibor Navracsics , Cser-Dr. Cser-Palkovics András , Stumpf István , L. Simon László . De ide sorolnám csak finomabb kivitelezésben, óvatosabb kritikával Hidvégi Balázst is.

Persze ezek a hangok rendszerint nem követelnek forradalmat. Legfeljebb annyit sugallnak, hogy talán nem minden tökéletes. Magyar politikai viszonyok között ez már majdnem radikalizmusnak számít sajnos, pedig pusztán arról van szó, hogy egyesek joggal akartak (eddig is!) belső vitákat, párbeszédet....sikertelenül. Belső fórumokon elmondták évekkel ezelőtt, semmi. A kampányban akarták volna, de közösen az volt a megállapodás, hogy MOST NINCS itt az ideje a kritikának. Most viszont, a vereség után jönnek a szokott hangok: most már mindegy, már ne beszéljünk róla, nézzünk előre.

Vajon Magyarországon eljön az az idő, amikor az egészséges kritikának lesz IDEJE és HELYE?

Előtte NE, mert hátha nem nyerünk.
Közben NE, mert most jól megy a szekér.
Utána NE, mert most már előre kell nézni.

Hmmm, megmondaná valaki, hogy MIKOR?

A kongresszus után ezért sokakban felmerül a kérdés: valódi reform jön, vagy csak finomhangolás? Magyarra fordítva: megjavítják a vekkerórát, vagy egyszerűen arrébb teszik az éjjeliszekrényen, hogy kevésbé hallatszódjon?

Újságíróként pedig különösen szórakoztató ezt a témát Facebookon boncolgatni.

Ha reformot emlegetsz, biztosan áruló vagy.
Ha nem emlegetsz reformot, akkor propagandista.
Ha kérdezel, provokálsz.
Ha nem kérdezel, lapítasz.

A kommentmezőben pedig percek alatt kiderül, hogy egyszerre dolgozol a kormánynak, az ellenzéknek, Brüsszelnek, Moszkvának és valószínűleg a marslakóknak is. Vicces, s közben drámai, hogy a felvetésem gyakran a saját táborunkban olyan képzeteket generál, ami végletes: vagy melegebb égtájon találom magam, vagy édesanyán csuklik intenzíven aznap. De vajon tényleg ördögtől való beszélni a fentiekről?

Mindenesetre a vekker mintha egyre hangosabban ketyegne. Egyelőre még sokan úgy tesznek, mintha nem hallanák. De a történelemben ritkán az volt a legérdekesebb kérdés, hogy megszólalt-e az ébresztő. Inkább az, hogy ki meddig próbálta visszanyomni a szundi gombot. És sose felejtsd el, az egészséges kritika, az egészséges változás sokkal többször pozitív mint negatív eredménnyel jár....

#vekkerur