Az amerikai hegemónia alkonya? I.

Jó eséllyel az írott történelemben sosem volt még egy olyan globális hatalom, mint az 1945 és 2022 között fennállt amerikai. Még a fénykorát élő római vagy kínai birodalomé sem. A római sestertius mint pénz, a taoizmus vagy konfucianizmus mint ideológia sem vívott ki magának olyan hegemón szerepet, mint a dollár vagy a pop-kultúra. Bár a Földközi-tengert joggal nevezték a rómaiak Mare Nostrumnak, azaz a mi tengerünknek, azon túl a római kereskedőhajók is ugyanúgy áldozatául estek a kalózoknak, mint bármelyik másik államé, szemben a mai helyzettel, ahol a világtengerek hajózását a US Navy garantálja.

Ez a hegemónia még kiterjed a média, az internet, a már említett pénz és kultúra, de még a nemzetközi hajózás és a gabona kereskedelem területére is (lásd még amerikai ABCD kereskedő cégek), azaz az élelmezésre is. Ugyan John Stavridis tábornok, volt NATO főparancsnok még azzal fenyegetőzik, hogy a Fekete-tengeren járőröző orosz hadihajókra a NATO tüzelni fog. De ha ezt eddig nem tették meg, akkor jó eséllyel már a jövőben sem fogják, a lassan lecsengő ukrán konfliktus végjátékában.

Ezen totális hegemónia repedéseinek első jelei nagyrészt visszhang nélkül maradtak. A tartós eredmény nélküli beavatkozások Irakban vagy Afganisztánban még csak a biztonságpolitikai szakértők között okoztak homlokráncolást. Félreértés ne essék nem elsősorban azért nem érte el a célját a US Army – mondjuk ki: maradt alul a felkelőkkel szemben – mert rosszul harcolt volna.

Egyrészt azért mert az USA (és szövetségesei) nem tudtak elég bakancsot küldeni (boots on the ground) a helyszínre. Egy interneten megismert amerikai tüzér elmesélte, hogy rendszeresen gyalogos őrjáratokat kellett végeznie. Nyilván egy 155 milliméteres önjáró lövegnek nincs értelmes célpontja egy felkelésben, de maga a tény, hogy egy specialistát ilyen feladatra kellett alkalmazni már sokat elárul. Így nagyjából ezzel egyidőben, 2008 körül már feltette a kérdést egy nyugállományú tábornok: ha az USA hegemón akar maradni választania kell a pozíció feladása és a sorozás visszaállítása között. Ma már látjuk az amerikai elit mit választott.

Másrészt azért nem tudtak ezek a beavatkozások eredményt elérni, mert az az állapot, amelyről már nyíltan beszélnek befolyásos szakemberek, akkor még kevesek számára volt egyértelmű. Az a tény., hogy nincs egységes amerikai külpolitikai döntéshozatal. Érdekcsoportok vannak, közigazgatási, üzleti, politikai csoportok, akik képesek mozgatni az amerikai döntéshozatal legfelsőbb szintjeit. Az a központi irányítást nélkülöző rendszer, amelyet Trump elnök a „mocsárnak” hívott az ellenőrizhetetlenül (túlzottan) nagyra nőtt hatalom valószínűleg természetes velejárója. Így nem született, nem is születhetett egységes, és átgondolt stratégia velük kapcsolatban. Ugyanez a veszély fenyegeti Ukrajnát is. Hogy szabadságharcának támogatása a belpolitikában is aktív érdekcsoportok küzdelmeinek áldozatául esik. Vannak erre utaló jelek.

Fentiek azzal kapcsolatban jutottak eszembe, hogy Brzezinski utolsó könyvében arról ír: az amerikai után következő kínai vagy egyéb uralom nem lesz olyan teljes, mint az amerikai. A fentieket figyelembe véve az amerikai mellett formálódó másik világrend nem lesz, nem lehet ennyire mindent átfogó, ennyire univerzális. Egyrészt mivel nem csak egy állam fogja alkotni, azaz nem lesz egy domináns világnézet, kultúra, vagy éppen pénz. Másrészt (egyelőre) sem szándék, sem lehetőség sincs erre.

Igaz voltak, akik már 2010 környékén beszéltek a hegemónia végéról, – pont a már említett ingatag iraki és afganisztáni helyzet miatt – de akkor ez még egyértelmű túlzásnak tűnt. Napjainkra már nem az. A világ legnagyobb gazdaságait tömörítő G20 szembe mert menni az Ukrajna meghívására buzdító nyugati felhívással, az Afrikában kibontakozó dekolonizáció és számtalan egyéb jel mind arra mutat, hogy a tévesen nyugatinak hívott, valójában amerikai hegemónia a végéhez közelít. Maga a széles körű amerikai támogatást élvező Ukrajna elleni orosz támadás is erről szól.

Tudom sokan lesznek, akik azt mondják örülök ennek, mert egyáltalán merek a hegemónia végéről beszélni, ki merem mondani, hogy a császár meztelen. Pedig egyáltalán nem tölt el elégedettséggel, sőt kifejezetten szomorú vagyok. Egy kicsi, nem sok, de egy kicsi ide Közép-Kelet Európa csücskébe is jutott a stabilitásból és jólétből, amit ez az uralom jelentett. De amikor egy hatalom az általa irányított felületek mindegyikét arra használja, hogy vetélytársait szorongassa, visszaéljen vele, amikor a legközelebbi és legszorosabb szövetségesét hozza teljesen alárendelt szerepbe (igen ez Európa), akkor nehéz nem a vég közeledtét látni. Amikor az olyan rövidlátó lépéseken van a sor, mint a megtermelt javaik egyik fő piacának gazdasági tönkretétele a pillanatnyi haszon reményében (szintén Európa), akkor nem túlzás egy korszak végét látni. Az USA pedig most hatalmának teljes spektrumát arra használja, hogy a következményektől függetlenük Európát elszakítsa Kínától és Oroszországtól. És egész jól halad, elég csak a Németországban vegzált kínai diákokra gondolni.

A fegyverként használt internetet, pénzügyi rendszert és dollárt látva a világ nagy része eszeveszett tempóban keresi az előbbiekben bemutatott, kétségbeesésről tanúskodó lépések nyomán az alternatívákat. A korábban kényelmes, mára fojtóvá vált, Amerika által ellenőrzött rendszerekből kivezető utat. India még egy darabig eljátszhatja a kint is vagyok, bent is vagyok játékát, de jó eséllyel az ukrán konfliktus lezárulta után az USA maga fogja választásra kényszeríteni. Ezzel a felfogással kapcsolatban nehéz nem a Hegylakó (Highlander) című film ikonikus mondatára gondolni: Csak egy maradhat!

Egy átalakuló világban, amelyben az egyik oldalon egy féltékeny, agresszív és saját gyengülésének tudatában élő hegemón áll, a másikon meg egy mindennapi életünktől, kultúránktól, életmódunktól meglehetősen távol álló, formálódó entitás, nos akkor a hazánkhoz hasonló kis országoknak nem egyszerű a helyzete. Bár az egyszerűbb átmenetben furcsa csavarként minden fegyverek legpusztítóbbika, a nukleáris arzenál kiegyenlítő, tompító szerepet játszik, de a felborult egyensúly helyreállásáig az olyan kevéssé szabályozott terek, mint a kiber, vagy éppen a világűr várhatóan csatazajtól lesznek hangosak. Lesznek olyan terek is, ahol a világ sheriffjének hátrébbvonulásával hatalmi vákuum keletkezik. Jó eséllyel ilyenek lesznek a világtengerek is. Érdemes figyelni az amerikai haditengerészet FFG-62 Constellation – már most problémákkal terhelt – kísérőhajó programját, vagy a még meg sem indított CG(X) programot. A kínai hadiflotta még jó ideig sem képességeiben, sem összetételében nem tudja átvenni az US Navy helyét a hajózás globális biztonságának garantálásában. Bye, bye Aliexpress, és ausztrál borok!

A sok, borús jóslat ellenére nem kell félnünk, nem a világvége jön el. Azaz eként csak a Richmondtól északra élő gazdagok fogják megélni, hogy egy divatos country slágert idézzek. De jelentős átalakulás jön. Azonban még a viking mitológia szerinti Ragnarök végén is egy új Nap kel fel, és az élet megy tovább. Meg merem kockáztatni, hogy a folyamat kezdetét az utókor történészei az orosz-ukrán háború végéhez fogják kötni.

Persze van remény, remény mindig van, hogy a folyamatok visszafordíthatóak, vagy legalábbis kezelhetőek. Hogy a nyugati világ ne fejjel rohanjon az előtte tornyosuló akadályoknak, ehhez először az USA-ban kellene eltekerni a hajókormányt. Úgy 180 fokkal.

És hogy a fenti krízist mi okozza, és az amerikai kormányzat mit igyekszik tenni ellene? Nos arról legközelebb.