A közbeszéd és a zsurnalizmus egyaránt szereti a leegyszerűsítéseket, a toposzokat, az elfogadottnak vélt axiómákat, amiket nem kell indokolni, magyarázni, csak hivatkozni rá. Az egyik ilyen „vitathatatlan” tény, hogy kevés a pedagógus.

Én először 1994-ben álltam munkába történelemtanárként, két helyre adtam be jelentkezést, az elsőre nem, de a másodikra rögtön felvettek. (Később egyébként felhívtak az elsőtől is, hogy mégis mehetnék.) A 2010-es évek elején akadt olyan ismerősöm, akit harminchat jelentkezőből választottak ki az állásra, és ugyanabban az iskolában a covid után volt olyan tanév, amikor egyáltalán nem találtak szakos énektanárt. De manapság, az axióma idején sem ritka a pedagógus Facebook-csoportokban, hogy a tanárhiány dacára arról panaszkodnak, hogy nem tudnak elhelyezkedni.

Valamiért úgy alakult, hogy leginkább a „nincs tanár” égett bele a kollektív tudatunkba, miközben pap sincs elég, de buszsofőr, vízvezeték-szerelő, ápolónő, sőt balatoni kereskedelmi-vendéglátós személyzet sem. (Érdekes, azt ritkán olvassa az ember, hogy a Madách Színház színészfelvételt hirdet, mert nincs elég művészük vagy a Fradi felnőttcsapatánál toborzót tartanak, mert kevés a focista.)

Tovább olvasom: