Trianon évfordulója kapcsán természetesen mindig újra felmerül a nagy dilemma: hol a helyünk a világban. A határok esetleges módosítása egyfelől (ezúttal például a Budaházy Györggyel készült interjúban olvashattunk erről), másfelől a fenyegető alternatíva, hogy lehet rosszabb is: „amíg csak létezünk, mindig van tőlünk mit elvenni”, írja Kohán Mátyás a Mandineren.

A hivatalos kommunikációban axiómává érett mondatot („A revíziónak nincs realitása”) ilyenkor kötelezően elismétli a politika, a sajtó és a véleményformálók többsége, de azért valamennyien hozzágondoljuk azt a históriai tapasztalatot, hogy mindig minden változásban van, és ha csak a reális dolgok valósulnának meg, néhány rövid tőmondatban el lehetne intézni a történelmet.

Vagyis, ha most nem is látjuk ennek kivitelezését, véglegesen lemondani nem szabad róla, legfeljebb nem kell nagydobra verni. Amikor a XVI. században három részre szakadt az ország, a maradék Magyarország kisebb volt, mint a mai, annak a trónján is egy Habsburg ücsörgött. Most nem azzal a kifejezéssel élünk, hogy 8 részre szakadt ország, pedig a látványosan egybe tartozó Kárpát-medencébe csak a térképeken létező vonalakat huzigáltak. Továbbra is relatív többségben vagyunk, a XVIII. századi etnikai-függetlenségi-gazdasági helyzethez képest jobban is állunk.
Szuverenitásunkat visszanyertük, de legalábbis erősen és eredményesebben küzdünk érte, mint az elmúlt ötszáz évben bármikor.