Az érett személyiség által megélt hitről gondolkodunk. Természetes, hogy a hitünk, vagyis az Istennel való élő kapcsolatunk a személyiségünk érettségének megfelelően fog alakulni. Amikor kispap voltam, elöljáróim gyakran szóbahozták, hogy a „népegyházi” berendeződés szétesett és ez így van jól. Lelkesedtem a gondolatért, hogy fontos túllépni ezeken a megszokott vallási kereteken és a valódi, személyes istenkapcsolatért kell küzdenünk. Ahogy felszenteltek és a valóság „szembejött”, mégis egyre inkább az fogalmazódott meg bennem, hogy az emberek egy részének nincsen többre igénye. És ez nem gonoszság, vagy igénytelenség, hanem élethelyzet. Most úgy mondanám: amilyen érett a személyiségem, olyan érett lesz az igényességem a hitemben. Már úgy látom, hogy ezzel semmi baj nincs. Azzal van baj, amikor kívülről szeretném a másikra ráerőltetni azt, ahol én tartok, miközben nem fogom fel, hogy én is úton vagyok, még nem a célnál. Ez érettlen dolog.