Az elmúlt években felfigyeltem egy nehéz jelenségre nemzetünk szokásai között. Gyakorta éppen azokat vetjük ki magunk közül, akik értünk sokat dolgoztak. Olyanok is kritikát fogalmaznak meg, akik semmit nem tettek le az asztalra. És gyakran pletyka szintű hírekre támaszkodva alkotunk képet különböző személyekről és eseményekről. Mintha súlytalanná vált volna az ítéletünk, miközben éppen ezzel kárhoztatunk másokat, vagy sodorjuk őket kiábrándultságba, reménytelenségbe. És szinte természetesnek vesszük, hogy mindezt alpári és egyre igénytelenebb stílusban engedjük meg magunknak.