Géza fejedelem gondterhelt arccal magyarázott a fiának.

– Nézd, Vajk, pillanatnyilag ez tűnik a legészszerűbb, legéletképesebb megoldásnak. Megtagadjuk a keleti kapcsolatainkat, a szkíta ősöket, Attilát, az ősi betűinket és a krónikákat, valamint az elmúlt évtizedekben vezetett nyugati hadjáratainkat.
– És mit kapunk cserébe?
Géza széttárta a karját.
– Mi is nyugatiak leszünk. Olyanok, mint a rómaiak, frankok, germánok. Ha majd ez az akaratos, öntelt, arrogáns társaság leigázza a világot, mi is részesülünk belőle.
– De mi van, ha nem? Mi van, ha ők máshogy látják majd? Ha ez az egész hókuszpókusz térítő papokkal meg Gizellával csak azért van, mert a germánok gazdasági-kulturális gyarmatnak tartanak minket, és szánakoznak vagy nevetnek rajtunk, ha azt képzeljük, hogy mi keresztény-magyarokként oda tartozunk? Mi van, ha mi mindent megteszünk, összeveszünk a régi szövetségesekkel és barátokkal, megtagadjuk a gyökereket, eljátsszuk önfeláldozóan a kereszténység védőbástyáját, cserébe kapunk majd tőlük Aradot meg Trianont, mert a szemükben továbbra is barbár ellenség leszünk? Ahelyett, hogy segítenének tatár-török-orosz ellen, inkább még hátba szúrnak, amint tehetik? Mi van, ha csak átok lesz a csatlakozáson?
Géza megrázta a fejét.

A cikk folytatása a linkre kattintva olvasható!