Kis nemzeteknek nagy küzdelem, hogy fennmaradjanak a népek harcának zajló tengerén, ahol tengerész legyen a talpán, aki eljut a Horn-foktól a Jóreménység fokáig. Ez az átjáró pillanatnyilag egy angyalföldi sétány, amelyen ott tolong a mai magyar politika és kis túlzással az egész történelmünk.

Nevezhet-e el egy kerület közterületet arról, akiről akar; ki vagy mi ellenőrizze ezt és milyen szinten? A Horn Gyula-sétánnyal a főváros követ dobott közéletünk egyébként sem tükörsima vizébe. A vállalható, pláne példaképnek állítható államférfiakban igencsak szűkölködő baloldal megpróbált felmutatni valakit, hogy végre az ő emberük is befurakodhasson a nemzeti panteonba. Jellemző a káderhiányukra, hogy csak ilyen akadt. Ezzel együtt vita tárgya lehet, vajon egy kis közösségnek joga-e helyi szinten megállapodnia másutt akár megosztó vagy ismeretlen személyek megdicsőítéséről. Ám ha ezt elfogadjuk, akkor bele kell törődnünk, ha egyéb ellentmondásos figurák is utcát kaphatnak. Ez ráadásul nézőpont kérdése, hiszen míg a románok a maguk logikája szerint jogosan emelnek Avram Iancu szobrot, vagy ünneplik a trianoni békediktátum napját, addig ez nálunk elképzelhetetlen.
Valószínűleg Bécsben sem lesz Kossuth Platz, Isztambulban Hunyadi János caddesi vagy Sankt Gallenben Bulcsú Strasse.