A háborúnak régen volt egy kis romantikus bukéja. Férfias, elegáns, hódító – és elsősorban csak a katonákat érintette. Mesék, legendák kapcsolódtak egy-egy nagy ütközethez. Főleg a hosszasabb békeidőszak színezte ki és szépítette meg a harcokat.

Az I. világháború kitörését osztatlan lelkesedés fogadta mindkét oldalon: „Éljen a háború!” feliratú transzparenssel vonultak utcára a támogatók, és dicsőség volt önkéntesnek jelentkezni a szerbek, franciák, oroszok vagy a németek, osztrákok, magyarok ellen.
Aztán jött a kegyetlen megtapasztalás: az elesett apákról, testvérekről, fiúkról szóló híradások, odahaza pedig a hadigazdaság hiányai.

A békés polgári jólétből a nélkülözésbe és gyászba zuhanó Európa, úgy tűnt, megtanulta gyűlölni a háborút. A honfiúi lelkesedéssel harcba indulók az első véres összecsapás után így üzentek haza Gyóni Géza tollán keresztül: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket (…) Mikor siketítőn bőgni kezd a gránát / S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák, / Robbanó golyónak mikor fénye támad / S véres vize kicsap a vén Visztulának. (…) Mikor a pokolnak égő torka tárul, / S vér csurog a földön, vér csurog a fáról / Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben / S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…”