Miután átnéztük a kapcsolati egyensúlyt, most a második akadályra szeretnék rátérni, ami az istenkapcsolatunk útjába állhat. Ezt egy példával szeretném kezdeni. Gyakran látom, hogy valaki a gondviselésbe, vagy az Istenbe vetett bizalmát éppen az által veszíti el, hogy bizonyos hiedelmekkel „dúsítja fel” az Úr ígéreteit, ajándékait. Például beleképzel a Krisztus követésébe gondtalanságot, megingathatatlan egészséget, hosszú, aktív életet. Ám, amikor a valóság belép az életébe, és kiderül, hogy hiába ábrándozott, Isten nem szolgálta ki a vágyait, hirtelen bizalmatlanság születik benne a csalódás mentén. Mintha Isten megígérte volna neki ezeket, holott semmi ilyesmi nem történt, csak éppen beleképzelt Jézus ígéreteibe még ezt-azt. Pedig Ő előre megmondta, hogy kereszthordozást is jelent a követése, és aki ezzel nem számol, nem lehet a tanítványa (vö.: Lk 14,27). És megint igaza lett: el is hagyta a tanítványi létét az illető…

Megtörténik ez a másik irányba is! Ha említek egy-két példát megint, világosabb lesz! Az egyik ilyen, amikor Jézus a közösségen belüli konfliktusokról beszél. Azt mondja, hogy először négyszemközt kell figyelmeztetni a bűnöst, aztán lépésről lépésre eljutunk oda, hogy aki nagyon megmakacsolja magát, az egész közösség előtt kell helyre tenni.

„Ha az egyházra sem hallgat, – mondja Jézus – vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos.” (Mt 18,17).