A futball játék és munka azoknak, akik űzik; szórakozás és identitás-képzés/erősítés azoknak, akik nézik. Egy válogatott labdarúgó-mérkőzés sosem csak az eredményről, a gólokról, az izgalomról szól, hanem legalább ennyire a nemzeti összetartozásról, ennek meg- és kiéléséről. Nem véletlen, hogy akkor is a magyaroknak drukkolunk, ha történetesen az ellenfél szebb és jobb focit játszik, és egyáltalán nem mindegy, hogy Uruguaytól vagy Szlovákiától kapunk ki, illetve Nigériát vagy Romániát verjük meg.

Közelegnek az Európa Bajnokság selejtezői (mennyire képszerű és kegyetlen ez a szavunk: aki nem jut tovább, az a selejt, tehát nagyon kell igyekezni), amely éppen annyira zajlik a pályán, mint a nézőtéren.
Készülnek a drukkerek is, és ebbe a lelkesedésbe csapott bele a Magyar Jelen kérdésére adott válaszával a Magyar Labdarúgó Szövetség, megkérve (felszólítva) a szurkolókat, hogy ne vigyenek a stadionba úgynevezett Nagy-Magyarországot (helyesen Magyarországot, esetleg a Magyar Királyságot, a történelmi Magyarországot) ábrázoló molinókat.