2020-ban az akkor 98 éves Smohay Ferenc (1922–2021) zászlóssal, egykori doni-veteránnal készítettünk interjút. Akkor beszámolt arról, hogy az ő aknavetős századát január 14-én érte támadás:

„Belső indíttatásra kimentem az első vonalba és észrevettem a szovjet csapatok beszivárgását. Azonnal elrendeltem a tűzparancsot. Pontosan bemértem a távolságot, úgy gondolom, hogy meglepte a szovjet katonákat az aknavetőtüzünk. 400-500 méterre voltak az ellenséges csapatok, amikor kénytelenek voltak visszavonulni.”
A kisebb hadi sikerek azonban elenyésző eredménnyel jártak és csak órákra vetették vissza a szovjetek támadását. A Vörös Hadsereg előrenyomulása megállíthatatlan volt, január 17-re a 2. magyar hadsereg lényegében felbomlott, az egységek menekülése szervezetlenül, egymást akadályozva folyt le. A kaotikus állapotok növelték a veszteségeket. Smohay Ferenc az alábbiakról számolt be:

„Megkezdtük a visszavonulást a megadott útvonalon. Kerestem Szenti István századost, mondták, hogy már ne keressem… Nem érkezett semmiféle sem utánpótlás, sem lőszer, sem komoly fegyverzet. Kisebb csoportokba alakultunk, így indultam hazafelé. Pár nap múlva, nem tudom milyen községnél összeütköztünk egy szovjet csapattal.”

A 2. magyar hadsereg katasztrofális, ma is felfoghatatlan veszteségeket szenvedett: közel 110-120.000 fő veszett oda. Fontos kiemelni, a fegyveres alakulatok mellett több tízezer jórészt zsidó származású munkaszolgálatos is kikerült a keleti frontokra, kiknek ellátása (ruházat, étkezés, szállás) jóval rosszabb volt, mint a honvédeknek, továbbá tartaniuk kellett olykor egyes katonák vegzálásától is. Az ő túlélési esélyük még rosszabb volt, mint a sorkatonáké. A megmaradt csapattesteket 1943 áprilisa végén kezdték hazaszállítani. A szovjet haderők eközben folytatták útjukat nyugat felé.