Fontosnak érezzük az igazságot, az vezérli az életünket. Ezért is próbálják sokan meghamisítani, hogy így szerezzenek hatalmat, pénzt, szeretetet, befolyást, önigazolást. A torzítások ellen küzdeni kell, személyes élményeket és emlékeket felmutatni, nehogy a hazugság rögzüljön. Az igazság ugyan erős, önmagáért beszél, de a hazugságnak erős a PR-ja, a sátán jó a dumában, a megtévesztő szavakban, az ál-világ valódivá maszkírozásában.

A logika azonban mindig az igazság mellett van. Azt gondolnánk például, hogy manapság már épeszű ember nem vonja kétségbe Krisztus történetiségét, de még ez is előfordul. Pedig a tények makacs dolgok. Kr.u. 64-ben, Néró császár idején brutális keresztényüldözés kezdődött. Vagyis ekkor már Rómában (bő kétezer kilométerre Jeruzsálemtől) olyan nagy számban léteztek Krisztus-követők, hogy bűnbakká lehetett tenni őket.
Hogy Jézust pontosan mikor feszítették keresztre, nem tudjuk, de Pilátus 26-36-ig volt Júdea helytartója, így valószínűsíthetően a harmincas évek elején történt. (Természetesen akkor még az időt másképp számolták, a város alapításának 780-as éveiben jártak.) 64-ben tehát ez egy harminc évvel korábbi esemény volt. Vajon egy kitalált sztorira ilyen gyorsan hogy építhettek fel egy, a halálig vállalt hitet? Ha az egész kamu lett volna, szemtanúk és kortársak ezrei cáfolták volna azonnal az apostolok tanításait. Nagyjából a rendszerváltás óta telt el ennyi idő; ki merne ma előállni azzal, hogy Antall József nem is élt? Hogy Orbán Viktor nem is beszélt Nagy Imre temetésén?
Ekkora távlatban az egyéni és a közösségi emlékezet még nem cáfolható meg. Kísérletet tenni persze lehet rá, és mindig akadnak a hazugság atyjának olyan gyermekei, akik megpróbálkoznak vele.