A régi, természet- és Istenközeli ember számára nem volt kérdés az élet értelme, a boldogságot a mindennapokban és a hagyományos értékekben találta meg. A munkában, a családban, az üdvösség ígéretében. Nem nagyon kellett ezt túlagyalnia.

A fogódzóit vesztett modern kor nem is nagyon tudja megfogalmazni, voltaképpen mit akar, de nagyon szereti mérni és elemezni a világot. Divatos felmérések készülnek arról, mely országok a legboldogabbak, hol a legmagasabb az életminőség (ezeknek a megállapításánál olyan szempontokat szoktak beszámítani, mint az oktatás elérhetősége és színvonala, egészségügy helyzete, GDP stb.), és rendre a skandináv országok végeznek az élen. Ilyenkor télen, amikor senkinek sincs kedve kimenni a lucskos, hideg, szeles, barátságtalan külvilágba, és hangulatunkon a szürkeségtől és korai sötétedéstől a nyomasztó, depresszív gondolatok uralkodnak, nagyon nehezen értjük meg, hogy lehet a legklasszabb ott lakni, ahol fél évig alig látják a Napot: kabát, sapka, esernyő nélkül ki sem tudnak lépni az utcára.

Szerencsére a reménytelenül komor és sötét decemberben itt van a lelket melengető és a leendő világosság ígéretével csábító advent, majd a várakozás tetőpontján a karácsony. Nem véletlenül került Krisztus születésének ünnepe arra a fordulópontra, amikortól az északi féltekén hosszabbodni kezdenek a nappalok.
A Fény szimbolikusan és valóságosan is a Teremtő, a Lélek megszemélyesítője.