Sokan óvtak tőle, félek is egy kicsit a következményektől, de nem hallgatok tovább, kimondom: nem szeretem a labdarúgó-mérkőzéseken alkalmazott videobírót, amelynek áldásos-átkos hatásaival a világbajnokság napjaiban újra és újra szembesülünk.

A legfőbb bajom vele, hogy elrabolja a katarzist. A foci lényegét, a gólöröm eksztázisát teszi tönkre, amikor monitorokon húzgált vonalak centimétereit méricskélik. A tökéletességre törekvés közben mégis becsúsznak hibák (ítéltek meg tizenegyest a VAR segítségével, a szabálykönyvvel szembemenve), de legfőképpen az esetlegest, az emberit, a pillanat megismételhetetlenségének csodáját lopja el. Az élő foci nem számítógépes játék, ahol a pontosság, a konzolt kezelő, kívülről irányító hideg tárgyilagossága a lényeg. A nézők az eksztázisra vágynak, az érzelmek elszabadulására, az izgalom kiszámíthatatlan varázsára. Ehelyett láthattunk visszafújt gólokat (felrobbant a stadion, brazilok tízezrei a helyszínen, tízmilliói odahaza ünnepeltek együtt a boldog Viníciusszal és a csapattal, amikor percek múltán kiderült, hogy felesleges az egész, mert a félpályánál korábban történt valami…), vagy a kameruniak második gólját Szerbia ellen, ahol a gyönyörű találat szerzője szomorúan álldogál, mert az asszisztens lest jelzett, majd percek múltán hirtelen int a bíró: mégis gól, lehet örülni.