Európa iránt amibivalens érzéseink vannak. Amióta kapcsolatban vagyunk velük, folyamatosan az „odatartozunk vagy mégsem” érzésével küszködünk. Ők bennünk hol ellenséget, hol gyámolításra szoruló kistestvért, hol leigázandó tartományt látnak, mi pedig hol megértést és bebocsáttatást kérünk, hol dacosan elfordulnánk. Az EU ilyen szempontból még különlegesebb, mert az igazából nem Európa, hanem csak egy politikai-gazdasági szervezet, ami sajnos kezd egyfajta ideológiai monokultúrává válni. Persze, erre mindig is volt hajlandóság a kontinensen, hol nemes és kultúrateremtő, hol inkább romboló elvek mentén, de gyakorta kísérték ezt karóba húzások, nyaktilók és haláltáborok.

Mi pedig próbálnánk kivonni magunkat ebből, és csak a szépre koncentrálni, de ahhoz nem vagyunk elég erősek.

Ám hiába a kisemmizettség és a megaláztatások sora, a szittya öntudat és a keleti vér, azért nyaralni csak nyugatra megyünk; mi általában Olaszországba.