Emlékezésünk záloga annak, hogy a kommunista terror soha ne térjen vissza!

Egy nemzet történelmi sebeire az emlékezés által talál gyógyírt. Így az Országgyűlés régi adósságának tett eleget 2012-ben, amikor november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává nyilvánította.

A mai napon koszorút helyezünk el mindazok emlékére, akik életüket adták a hazáért, magyarságukért, meggyőződésükért, akiket származásuk, politikai, vagy vallási hovatartozásuk miatt fosztottak meg emberi és polgári jogaiktól, és azokért, akik idegen földön, hazájuktól több ezer kilométerre, embertelen körülmények között végeztek kényszermunkát.

Mi, magyarok – még a történelmünk legsötétebb óráiban is – képesek voltunk arra, hogy lelkünk megmaradt szikráiból meggyújtsuk a túlélés lángját, s veszteségeinkből erényt, hitet és erőt kovácsoljunk. Nemzeti identitásunk, gyökereinkhez való ragaszkodásunk, kitartásunk mindig segített átvészelni a sorscsapásokat, ezért lehetünk még mindig itt, a Kárpát-medence legnépesebb és legerősebb nemzeteként.

Manapság viszont úgy tűnik, mintha tőlünk nyugatra elfelejtették volna, mit is hozott a kommunizmus az európai emberek számára. Mi, itt Európa szívében azonban saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy a kommunizmus igazi arca az egyéni és kollektív tragédia, a mindent átszövő terror, az emberi jogok semmibe vétele és a kényszertábor.

Emlékezzünk arra a szabadságra, hogy ma már beszélhetünk történelmünk korábban elhallgatott tragikus pillanatairól, hiszen ez a záloga annak, hogy e borzalmak soha többé ne ismétlődjenek meg!