Gyurcsány Ferenc utolsó mohikánja került az új ÁVH élére

️Ahogy arról a Magyar Nemzet beszámolt, a történet alapja, hogy az ország a gazdasági csőd szélén állt 2009 elején, de az akkori kormány szellemi hátországát jelentő Progresszív Intézet elemzőjeként dolgozó Unger Anna megvédte Gyurcsány Ferencet.

Bár a tiszás táborban is felháborodást keltett, Melléthei-Barna Márton, a miniszterelnök sógora pedig egyenesen ellenezte, végül Magyar Péter akarata érvényesült, és Unger Anna politológus lett a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal elnöke.
Unger 2008 és 2009 között a Progresszív Intézet vezető elemzőjeként dolgozott, és ez idő alatt számos, Gyurcsány Ferencet és a kormányát mentegető cikket jegyzett. Ezek közül a legkínosabb alighanem a 2009. február 12-i, ami mindössze 37 nappal a kormányfő bukása előtt jelent meg.
A vagyonvisszaszerzési hivatal újdonsült vezetője még az utolsó utáni pillanatban is kényszert érzett, hogy rendre utasítsa Gavra Gábort, a Hírszerző munkatársát, amiért az felvezette: bizony, a miniszterelnöknek is köze lehet Magyarország politikai és gazdasági hitelvesztéséhez.
Unger válasza már a felütésében is csodálatos. Azt írta: „Nem egyszerű dolog egy olyan publicisztikára reagálni, melynek fő üzenete a magyar politikai nyilvánosságban már évek óta élő paradoxon: nevezetesen, a miniszterelnök tehet mindenről, s annak ellenkezőjéről is.”
Milyen bölcs gondolat! Bár kissé furcsán hangzik valakitől, aki az O1G tábor egyik hangadója volt éveken keresztül, és a mostani, bizottsági meghallgatásán is a lényeget tekintve arról beszélt – szinkronban Magyar Péter valamennyi felszólalásával –, hogy Magyarország szinte minden (vélt vagy valós) problémájáért Orbán Viktor a felelős.
Az Ungert kiborító cikkben egyébként Gavra amellett érvelt, hogy Gyurcsány hitelessége a nemzetközi befektetők előtt is összeomlott. És mivel cáfolta ezt a progresszív politológus?
Ezzel: „Okkal kételkedhetünk abban, hogy az a nemzetközi befektetői kör (…) valóban tisztában van a hazai belpolitika részleteivel.” Majd tovább ment, és kétségbe vonta, hogy a hazánkba adott esetben százmilliókat vagy milliárdokat befektető külföldi nagyvállalatok, az ország hitelezői vagy éppen a hitelminősítők tudják-e, „ki a miniszterelnök, annak per pillanat milyen parlamenti támogatottsága van”. Mert a nagytőkések arról híresek, hogy vaktában szórják a pénzüket, ugye bár…
Unger tehát politológusi diplomával a zsebében nemes egyszerűséggel átsiklott afelett, hogy Magyarország ekkorra túl volt az őszödi beszéden, a 2006 óta tartó politikai válságon, az SZDSZ kilépésén a koalícióból, és még sorolhatnánk. De úgy is fogalmazhatnánk, hogy az objektivitásnak – amely egy jogállamban az elsőszámú elvárás lenne egy korrupcióellenes hatóság vezetőjétől – még a látszatára sem adott.
A cikk későbbiekben szabályos Gyurcsány-apológiává vált. Unger azon bosszankodott, hogy a szegény miniszterelnököt akkor is támadják, ha csinál valamit, és akkor is, ha nem.
„E két kritikát érdemes megfelelő ritmusban váltani, leginkább a miniszterelnökhöz igazítva: ha egyeztet, vagy szeretne, tegyük ezt szóvá – ha pedig nem egyeztet, akkor erre panaszkodjunk” – gúnyolódott az egyik bekezdésben.
Aztán jött a felelősség szétterítése:
„Nem a válság, és nem a miniszterelnök felelős azért, hogy az elmúlt 20 évben számos kérdésben képtelenek voltunk a tabutémákat érdemben napirendre venni.”
Majd:
„Nagyon sok dolog, mondhatni, a magyar gazdaság és társadalom állapotának egésze nem róható fel kizárólag a jelenlegi miniszterelnök kontójára.”
Ezek egyébként a legvitaképesebb gondolatai, de éppen ezért érdekes, hogy ez a kifinomult politológiai óvatosság 2010, és különösen 2026. április 12. óta egyszer sem jelent meg nála.
Említésre méltó az is, hogy Unger 2009-ben a reformokat sürgető gazdasági szakértőkre hivatkozott („A nyilvánosságban mérvadónak tekintett gazdasági szakértők, a Magyar Nemzeti Bank elnökével az élen most ismét a reformok elodázhatatlanságával érvelnek.”), tehát azokra, akik megszorításokat, a családok, a kkv-k ellehetetlenítése, az IMF és a nemzetközi szervezetek diktátumai előtti meghajlást szorgalmazták. Avagy, a jelenlegi pénzügyminiszter, Kármán András minapi szavait idézte: a fegyelmezett és racionalizált fiskális politika mellett, amely számára a babaváró, a CSOK vagy a többgyermekes anyák adókedvezményei pazarlásnak számítanak.
Szóval, az Unger szerint a probléma nem Gyurcsány Ferenc hazudozása és a kormányainak inkompetenciája volt, hanem „a politikai elit egészének reformok iránti el [nem] kötelezettsége”.
A cikk vége azonban minden mást felülmúl.
Unger figyelmeztette a Gyurcsánnyal szemben túlságosan kritikus újságírót: „Ha a ráció felett az indulat lesz úrrá, rövid távon a minőségi újságírás (…) látja kárát.”
Majd jött a végső ítélet:
„A jelenlegi forintárfolyam nem a miniszterelnöknek, hanem Magyarország egészének szól.”
És a zárómondat: „Reform vagy bukás. Bárkiről legyen is szó.”
Néhány héttel később Gyurcsány Ferenc már nem volt miniszterelnök. A „reform vagy bukásból” végül reform és bukás lett. A lényeg azonban nem ez. Hanem Unger hozzáállása. Az új ÁVH frissen megválasztott vezetője szerint 2009-ben a józan, racionális, minőségi újságírás egyik ismérve az volt, hogy az újságíró ne ragadtassa magát túlságosan messzire a Gyurcsány-kormány bírálatában.
Ugyanő egy elvileg független korrupcióellenes hivatal élére pályázva 2026-ban a szavait meg nem válogatva szapulta az Orbán-kormányokat (és hányszor még az elmúlt 16 évben!), azzal vádolva a volt miniszterelnököt, hogy visszavezette hazánkat a sötét középkor feudalisztikus viszonyai közé, felszámolta a demokráciát, a jogállamiságot, a Fidesz-KDNP szavazóit pedig agymosottaknak nevezte. És ezek után elvárná (?), hogy a magyar társadalom elhiggye róla: nem politikai megrendeléseket fog teljesíteni, és nem lesz részrehajló.