Mindent behálóz a történelemszemléletünk kurucos-protestáns ihletettsége,
és kizárólag ezt a szemszöget tartjuk elfogadhatónak és befogadhatónak.

De hogyan lehetne megérteni egy koherens történelmi teljességet, ha mindent ezen keresztül értelmezünk, meg a fennálló hatalommal szembeni zendülésből? Miért a szimpatikus lúzer önmeghatározásunk veleje? Dózsa, Thököly, Rákóczi és Kossuth útján haladva valószínűleg semmit sem fogunk megérteni valódi hagyományainkból. Talán egyszer eljön az idő, hogy a magyar történelem eseményeit is érzelmi szuggesztiók nélkül értékelhetjük.

(Dózsa csak zárójelet érdemel, de ő a legértelműbb, hát, nevezzük ilyen finoman, potyautas a fenti felsorolásból a magyar történelem hajóján. Egy kegyetlen rablóvezér, semmi több, akinek még a legminimálisabb népi kultusza sem létezett az erőszakos emlékezetpolitika előtt - mire fel is lett volna?)

Az első kérdés gondolatkísérletünk során az kell legyen, hogy megvizsgáljuk, a hódoltság idejében, majd a későbbiekben kik képviselték a magyar nemzet valódi érdekeit és kik álltak ezzel szemben. Magyarán azzal a sok száz éves toposszal érdemes leszámolni, miszerint két pogány között akart megmaradni a magyar magyarnak. Ennek kifejtése meghaladná az írás kereteit, de tényszerűen megállapíthatjuk, hogy amíg a Habsburgok által irányított területeken a magyar államiság alapvető kritériumai megmaradtak, addig a törökök az általuk elfoglalt országrészeken mérhetetlen pusztítást végeztek.

Eperjessy Kálmán jegyzi meg A települési rend bomlása című írásában, hogy még a II. József idejében rajzolt térképek is hemzsegnek az elpusztult falvak, várak és templomok jelzéseitől, egy 1699-ben készült térképen pedig a készítő tízféle jelkulcsot volt kénytelen használni, hogy a rombolás különféle típusait megfelelően ábrázolhassa. Bács megye, amely a törökök előtt 5 várral, 16 mezővárossal és 213 községgel bírt, szinte teljesen lakatlan lett. [1] A Dunántúlon százszámra lettek a földdel egyenlővé évszázados települések. Nem elfoglalás, hanem letarolás volt, amely népességvesztés egyébként Trianonnak is megágyazott.

Ezt a nagyságrendet összehasonlítani a császári erők időnként valóban súlyos túlkapásaival és jogfosztó intézkedéseikkel az számomra megkérdőjelezhető érvényességű disputa.

A törököket megelőzően az Alföldön 2-3 kilométerenként követték egymást - az egyébként jellemzően magyar - falvak. Ma ennek a településszerkezetnek nyomást sem találjuk. A mai napig nem jutott el elegendő hatásfokkal az emberekhez, hogy milyen helyrehozhatatlanul tette tönkre a magyarságot az a 150 év, éspedig a török pusztítás miatt.
Még mindig tele van a fejünk olyan romantikus tévképzetekkel, amit A koppányi aga testamentuma és hasonló művek, legendák és mesék. Komoly embereket találunk, akik nemhogy egy szinten tárgyalják a Portát és Bécset, de időnként utóbbit húzzák lejjebb.

Szabó István írja a Pusztuló magyarság című tanulmányában a következőket: “Mátyás király országának 4 millió lakosából még kb. 3 millió volt magyar, viszont a török kiűzése után, a XVIII. század elején a magyarság már alig egymillió lelket számlált.” [3]

És a pusztítás nagyon halvány és vázlatos ismertetése után azt is tudnunk kell, hogy a kurucok a megjelenésüktől fogva a Porta hatalmi érdekeinek megfelelően jártak el. Ahogy igen gyakran a vazallusi szerepéből egyszer sem kieső Erdélyi Fejedelemség is, de ez megint messzire vezetne.

Hogyan lehet az, hogy Thököly Imrének, ennek a hazáját sokszorosan eláruló, Magyarországnak folytatólagosan a szükségesnél hosszabb szenvedést okozó rablólovagnak, akit II. Rákóczi Ferenc is gyűlölt, a mai napig szobra állhat a Hősök terén?

Mert ha kurucokról beszélünk, akkor bizony meg kell említenünk Thökölyt is. Őt, aki még 1683-ban is a törökök oldalán harcol, többek között Apaffyval, de az 1697-es zentai csatában is ott áll az ellenség sorai között. Rendben, az ő reputációja már igencsak inog és szétesőben van, de a hagyományos panteonnak még mindig része.

Nem feledkezhetünk el arról sem, hogy a hegyaljai felkelés kirobbanásakor még tartott az ország déli részén a törökök kiűzése. Innen voltak kénytelenek a császári csapatokat elvonni, elhúzva a hadjáratot, több szenvedést okozva a déli részeknek, és pár évvel később ezeknek a kurucoknak lett a vezetője Rákóczi. Anélkül, hogy bővebben elemezném a 18. század első évtizedében történt hadi mozzanatokat és okait, annyit mindenképpen meg kell jegyezzek, hogy a kuruc felkelés idegen hatalmi haszonélvezői a törökök és a franciák voltak.

Ezért inkább csak kettő, korábban nem tárgyalt eseményre térnék ki, amelyek jól megvilágítják a történések egyéb vonatkozásait is. És tényleg csak mintegy mellékesen hozzátéve, hogy a szatmári béke a lázadás vezetőinek teljes restaurációt és rehabilitációt kínált, ami egyenesen Rákóczira is vonatkozott - volna. Minden politikai előjoga, mindenkinek megmaradt - volna.

Az első az ónodi detronizáció, ami elejétől a végéig egy törvénytelen aktus volt. Kezdve azzal, hogy Mátyás a bécsújhelyi egyezményben elismerte a Habsburgok jogos trónigényét, majd az 1687-es országgyűlés idején a rendek lemondtak a szabad királyválasztás jogáról. Azt, hogy mi hogyan ítéljük meg ezeket a cselekedeteket, a törvényesség szempontjából irrelevánsak.

Arról nem is beszélve, hogy a kiváló jogtudóstól, Molnár Kálmántól tudjuk, a Szent Korona tanán alapuló magyar közjog nem ismeri a trónfosztás lehetőségét. Sőt, természetesen trónjától a népképviselet sem foszthatja meg. Ahogy pontosan fogalmaz, “a király felelőtlenségéből [következik] a magyar közjognak - minden monarchikus állam közjogával egyező - ama tétele, hogy a király trónjától soha, semmilyen körülmények között meg nem fosztható.”
És még egy remek idézet Molnártól: “A detronizálás forradalmi tény, az erőszak ténye, amit jogilag indokolni, a magyar jogra alapítani hiú kísérlet.” [2]

A fenti érvelést persze nem kötelező elfogadni, csak akkor borítsunk fátylat a magyar közjogiság évezredes történetére.

A második egy ennél bizonyos szempontból még súlyosabb cselekedet. 1717-ben Rákóczi és Esterházy Antal szervezésében történik meg a Magyarországot ért utolsó tatárdúlás, amikor török zsoldban, számos kuruccal a rablóhadseregben pusztítanak Erdélyben és Székelyföldön.

A kurucok nagyjából utolsó, komolyabb cselekedete ez. Arról pedig újfent ne beszéljünk, hogy a 17. század végén és a 18. század elején milyen pusztítást végeztek, ami a katolikus templomokat, kegyhelyeket és klerikusokat illeti, aminek egyik legjellemzőbb példája a Sátoraljaújhelyen 1679-ben történtek.

A magyar történelemszemléletnek és különös tekintettel a magyar közszemléletnek szüksége van arra, hogy valódi nemzeti hősöket tisztelhessen. Ezért - ha már a 20. századot tekintve néha imponálóan el tudjuk végezni a munkát - éppen ideje van annak, hogy visszatekintsünk a régebbi korokra is.

[1] https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Domanovszky-domanovszky-magyar-muvelodestortenet-1/harmadik-kotet-a-keresztenyseg-vedobastyaja-A9B/eperjessy-kalman-a-telepulesi-rend-bomlasa-BAC/

[2] https://real.mtak.hu/161241/1/01_kepes_4-17_WEB-PPB_2022_3.pdf

[3] https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Domanovszky-domanovszky-magyar-muvelodestortenet-1/harmadik-kotet-a-keresztenyseg-vedobastyaja-A9B/szabo-istvan-pusztulo-magyarsag-B16/