Horvátország felől érkezve a bosnyák határra rögtön feltűnik pár dolog. Az ember elsőként szembesülhet azzal, hogy egy boszniai szerb határőr bizony komolyan veszi a dolgát. Pláne, ha vámtiszt. Túlzott kutatás nincs, de rigorózus tekintetek bőven.

A nagy többséggel ellentétben a balkániságot egyáltalán nem csak negatív kontextusban tudom és szeretem használni. Láttam én már balkáni bulizást, kajálást és minden eszembe jutott, csak baljós képzettársítások nem.
Ámde balkáni tud lenni egy bizonyos hozzáállás is. Olyan viselkedés, amitől azért mi már elszoktunk Közép-Európában.

(…)

Brod nem túl vidám város, amire rátesz egy lapáttal, ha ismeri az ember a hely történetét. A délszláv háborúban a zömmel horvátok és bosnyákok lakta környéken a szerbek szisztematikus tisztogatást végeztek, így mára nemigen lehet találkozni szerben kívül más etnikummal.
Százezreket üldöztek el, akik a háború végén lehetőséget kaptak a visszatérésre, de teljesen érthető módon ezzel nemigen éltek. Már csak azért sem, mert fogalmazzunk visszafogottan, a helyi hatóságok ehhez túl sok segítséget nem is biztosítottak.

Az itteniek - úgyis, mint Bosznia Szerb Köztársaság - de facto Szerbiához tartozónak érzik magukat és amint lenyugszik Dayton napja, ez azonnal valósággá is válik. Mindenütt szerb zászlók, frissen emelt ortodox templomok, a világon semmi nem utal arra, hogy Szarajevóban létezik egy szövetségi kormányzat is. (Mellesleg talán azok által sem értett módon működve, akik létrehozták ezt a külföldi segítség nélkül a jövőben azonnal összeomló rendszert.)
Egy ország, amit hivatalosan az ENSZ irányít és tart életben.

(…)

Hopp, miközben ezeken gondolkozom, máris megállít minket egy rendőrgaleri. Nyilván arra fel is készítik az embert, hogy a helyi rendfenntartók egyfajta magánvállalkozásként működnek és ha külföldi rendszámot látnak, megpróbálnak hasznot húzni a látogatókból. Egy vélelmezett gyorshajtás, hibás lámpa vagy akármi, ha hibát akarnak találni, biztosan meglesz az. Nekünk az a szerencsénk, hogy a társaságban van egy anyanyelvi szinten helyi nyelveket beszélő útitárs, így komikus jelenet következik.

A közeg megáll a volán előtt, szerbül mond valamit, majd azonnal kap rá egy hibátlan, persze szintén szerb választ. Rendőrünk arcán előbb a bizonytalanság, majd a tétovázás lesz úrrá és a Balkánon ez a lehető legrosszabb üzenet. A csata elvesztését viszont hamar beismeri, kis csalódottsággal enged minket utunkra. Majd egy következő autó, talán.
A titok, hogy egy pillanatra sem lehet és kell felvenni szervilis hangnemet. Arc az arcba és úgy van esély a győzelemre.

(…)

Visszatérve a szerb szakaszra, elszokott már az ember attól a látványtól, amit korábban Horvátországban is sokszor tapasztalt, de itt percenként többször is szemünk elé kerül: elhagyott házak, lerombolt épületek, csonka, központ nélküli települések. Az elüldözettek helyére nem jöttek mások, az interregnum pedig nem kedvez a fejlődésnek.
Brodban van ugyan egy olajfinomító, ami echte orosz felségterület, de sokat ők se fektetnek az egészbe, csak kell a korridor. Leginkább a horvátok szívnak attól, hogy a szűretlen, fekete füst áramlik át hozzájuk.

(…)

A daytoni egyezménnyel az is gond, hogy a megkötésekor létező frontvonalakat nevezte ki határnak, ami szintén nem az igazi a prosperitás elősegítéséhez - persze egy háborúnál még ez is jobb. Középhosszú távon sem fenntartható ez az államforma, de ezt nem mi fogjuk eldönteni. Legalábbis nem innen, átutazóban, látványos szegénységet, kilátástalanságot és kedvetlenséget látva.