Nagy Imre hosszú évekig élt a sztálinizmusban, ennek képviseletében jött haza, tudta minden porcikájával, hogy mit akar Magyarországra szabadítani.

Velejéig kommunista – Ezt a kitételt a bitó alatt sem tagadta meg.

Hazaáruló – Közreműködött egy olyan földalatti mozgalom munkájában, amely zászlajára tűzte a fennálló rend drasztikus megváltoztatását, majd
egy Magyarországgal hadiállapotban levő országban vállalt politikai szerepet,
végül ennek a megszálló hatalomnak a szuronyai alatt és támogatásával érkezett vissza az országba. Az ilyen cselekedeteket megvalósító embereket máshol kivégezték a világháború után, lásd mondjuk kis színesként Lord Haw-Haw sorsát.

Nemzetvesztő – Nagy Imre előbb belügyminiszterként űzött el tízezreket az országból, azokat, akik Magyarország felemelkedésében az elmúlt évszázadokban tevékeny részt vállaltak és hazájuknak tekintették az országot. Az ő hathatós közreműködésével minden anyagi javaiktól és állampolgárságuktól fosztották meg a magyarországi németek sokaságát.

Később begyűjtési miniszterként ugyanilyen felelősség terhelte a parasztság tönkretételében, amely réteg egy erős Magyarország mindenkori legfontosabb rétege volt. Mindezeken túl az első sorban harcolt azért, hogy egy sátáni rendszer kialakuljon hazánkban.

Gonosztevő – A fentieket olvasva ezt már nem kell magyaráznom. Ne féljünk a súllyal bíró szavak használatától, csak azért, mert mostanság nem dívik azt mondani, hogy az igen igen, a nem nem.

Nem tehetjük meg magunknak azt a szívességet, hogy becsapjuk magunkat, nehogy gáncs érjen valakit a nagyjaink közül. Ugyanis Nagy Imre szerepével kapcsolatban állandóan azt látom, hogy amikor valaki a cári család kivégzésében vélt szerepét, a kitelepítéseket vagy a padlássöpréseket veszi elő, akkor mantraszerűen került elő 1953 és 1956, mint mentesítő körülmények.

1953-ban egy szenvedélyes Sztálin-beszéddel indította azt a tevékenységét, amit olyannyira becsülni szeretnek egyesek.

Tény, hogy a terrorból visszavett és élhetőbbek lettek a mindennapok, de vakok vagyunk talán?
Ha egy szülő, aki rettegésben tartja a családját, egy bizonyos ponton túl nem napi, csak heti szinten veri a gyerekeket, akkor dicséretet érdemel? Nagy Imre a Rákosi-Gerő galeri törzsökös tagjaként lépett Magyarországra. A legelső pillanattól kezdve komoly hatalom volt a kezében és Berija magyarországi embereként még a névleges vezető Rákosi is tartott tőle.

Ne próbáljuk bemesélni egymásnak, hogy dicséret jár azért, ha egy gonosztevő egy bizonyos ponton túl valamivel kevésbé gonosz! Nagy nem a falvédőről csúszott le 1953-ban, hanem a politikai elit egyik tagjaként kapta meg azt a szerepet, hogy most egy kicsit engedje le a gőzt, mert különben rájuk robban az egész Sztálin halála után.

Annyit és úgy engedett, amennyit a moszkvai elvtársak engedtek neki; és ők is csak azért, hogy a már akkor csikorgó rendszer életben maradjon. Nem úgy történt, hogy Nagy Imre egyszerre csak felkelt reggel, rájött, miket követett el és ezen változtatni akart. Moszkvából jött az ukáz, hogy ezentúl mi a teendő.

Ne csináljunk Krisztusból bohócot!

A kommunista idea már papíron is egy undormány, amit normális ember már csak jó ízlése okán sem támogathat, de amikor ezt valaki nap mint nap a realitás szintjén éli meg, és ezt akarja rászabadítani a honfitársaira, az sem könyörületet, sem utólagos megbocsátást nem érdemel.

Nagy Imre a forradalom első napjaiban statáriumot hirdetett a felkelők ellen. Ez azt jelentette, hogy amennyiben Nagy Imrén múlik, az elvtársai már az elején agyonlőnek mindenkit, aki tiltakozott a rendszer ellen. Nem hallgatólagosan beleegyezett ebbe, hanem ő találta ki.

Másrészt semmiféle demokráciát nem nyilvánított ki. Kizárólag az 1948-as koalíciós pártok újraalapítását engedte meg, szó sem volt itt valódi szabadságról. Ez két olyan tett, ami önmagában az ’56-os szerepével kapcsolatban is elbizonytalaníthatja a híveit – ha tudnak róla.

Végezetül meg kell jegyeznem, hogy léteznek olyan történelmi helyzetek, amikor megtermékenyítő erővel bírhat egy negatív figura szimbolikussága is, mint korábban Rajké vagy éppen Nagyé. Abban a speciális helyzetben és közegben, amit Rajk jelentett 1956-ban és Nagy 1989-ben, ez érthető is. Mások voltak a lehetőségek és a prioritások. Azonban 34 évvel a rendszerváltoztatást követően már beszélnünk kell kényelmetlenebb témákról is. Jó úton járunk és azokat a dogmákat, amelyeket az elmúlt évtizedekben mozdíthatatlanoknak véltünk – tartozzanak azok irodalmi vagy történelmi kategóriába –, többé nem kell szent tehénként kezelni. Sok meló lesz még benne, de most bontani kell, hogy később legyen helyünk építkezni.

Leegyszerűsítve ez a kérdés mindössze arról szól, hogy tartozhat-e egy kommunista a nemzeti panteonunkba. Szerintem nem, és ki kell söpörni azokat onnan. Nagy Imre a kisöpréshez amúgy is jól értett.