Eleget viseltük már, ahogy egy mesterségesen kialakított, a semmiből létrehozott Nagy Imre-kultuszt toltak le a torkunkon, hősnek beállítva egy velejéig kommunista, hazaáruló és szó szerint nemzetvesztő, mérhetetlenül negatív alakot.

Nagy elhivatottan vállalt szerepet előbb a CSEKA, majd az OGPU, a GPU és az NKVD kötelékében. Berija bizalmi embereként érkezett vissza Magyarországra, és Rákosival való szembenállása is ebből eredt, nem politikai okokból. Rákosi őszintén tartott tőle, mert amíg ő a két világháború közötti időszak jelentős részét a Csillagban töltötte, addig Nagy komoly pozíciókat harcolt ki magának a szovjet politika bugyraiban.

Egyebekben ez egy újabb nagy félreértés Nagy körül, mármint az, hogy kultuszának kialakítói egy idealizált Nagy-képet alkottak meg, amelyben teljesen hamisan ábrázolták egy esendő, második vonalbeli alaknak, amolyan technokrata középkomcsinak, miközben ilyetén jellemzése teljesen hamis.

Éppenséggel joviális, nem pejoratívan vett parasztos külsejének köszönhette, hogy 1953-ban vele hajtatták végre az enyhítést, hogy a sokaság elhiggye, itt valójában egy jó ember cselekedeteit látja, aki hibáiból okult. És természetesen Berija volt az, aki felszólította Rákosit, hogy adja át neki a miniszterelnöki posztot.

Ne legyenek kétségeink, amikor belügyminiszterként (lásd a svábok kitelepítésének elrendelését) vagy a beszolgáltatásért felelős, legfőbb padlássöprőként működött, akkor ez a joviális álca senkit sem tévesztett meg.

Kezdeti renoméját is annak köszönhette, hogy egy, azaz 1 évre a Politikai Bizottságból sikerült kiszorítania őt Rákosinak – miközben tudjuk, hogy az ’50-es évek elején mi lett azon elvtársak sorsa, akiket akadályoztatás nélkül kicsinálhattak és nem rendelkeztek magas, szovjet kapcsolatokkal –; azt pedig, úgy tűnik, szintén sokan elfelejtették, milyen szenvedélyes beszédben dicsérte a Parlamentben Sztálint, amikor annak halála után törvénybe akarta iktatni az emlékezetét.

Az kétségtelen, hogy bizonyos enyhülések bekövetkeztek 1953-tól, de ez is felülről irányított volt. Minden magyarországi, vezető kommunistának megvolt a moszkvai patrónusa, akik saját Kremlben folytatott harcaikat szatellit-módon is megvívták. És minekutána 1955-re Szuszlov került nyeregbe az SZKP-ben, ezért az ő magyarországi embere, Rákosi lehetett az, aki újra magához vehette az irányítást.

Tévúton járunk, ha azt hisszük, hogy Nagy Imre bármiben is különbözött ezektől az alakoktól vagy nagyobb befolyása volt az események alakulására. Pontosan olyan logika és beidegződések alapján járt el, mint Rákosi vagy Gerő, és ebből kifolyólag a megítélése sem eshet más kategóriába.

1956-os szerepéről felesleges hosszan beszélni, ezer módon és oldalról körbejárták azt. Úgy került az események közepébe, mint Pilátus a Krédóba, hiszen a diktatúra működésének köszönhetően országos szinten ismert, nem komcsi politikusa szinte nem is maradt az országnak. A „kedves elvtársaktól” relatíve hamar sikerült más irányba elindulnia, bár végig sodródott az eseményekkel, lényegi kihatása semmire sem volt. És fájdalmas ezt mondani, de Kádár János nem csupán úgy verte át őt folyamatosan, ahogy nem szégyellte, de kétségtelenül meglévő politikusi erényeit is kihasználta, ahogy Nagy Imre háta mögött sikeres szervezkedésbe fogott.

Nagy Imre ugyanis nemhogy államférfiként volt elégtelen, de politikusként is. Mindössze egy megbízható végrehajtó volt, akinek fő erejét az adta, hogy már az Aurora idején is géppisztollyal állt a vörös csillag alatt.
Valóban addig devalválhattuk a hősiesség fogalmát is, hogy azt már bárkire rádobjuk? Annyi baloldali hőst tisztelünk a magyar történelemben, muszáj nekünk piedesztálra állítani egy velejéig moszkovita hazaárulót is?

Rendben van, valami férfiasság megvillant benne a halál kapujában, nem kért kegyelmet és önként vállalta halált. Ezzel bűneiből valamennyit megváltott a saját lelkiismerete számára, de nekünk ehhez semmi közünk, mert nem emberként kell őt megítélnünk, mint ahogy működése során sem magánemberként járt el, hanem a politikai élet szereplőjeként. Nincs dolgunk az ő személyes, szellemi megfontolásaival, irrelevánsak pályaíve megítélésekor.

Nem beszélve arról, hogy amennyiben ez az utókor által belé plántált elhivatottság annyira munkálkodott benne, akkor mégis minek kért menedéket a jugoszláv nagykövetségen?

És mindettől elvonatkoztatva:

Nagy Imre gonosztevő volt, de nem hülye.
Egy realitásokat rosszul megítélő ember nem tudott volna ellavírozni a Szovjetunió véres közéletében. Így azzal is tisztában lehetett, hogy tehet ő bármit, de Kádár kivégezteti. Hiába nem várta ezt el a szovjet vezetés, Kádár szabad kezet kapott; és Ivan Szerov, a KGB akkori vezetőjének visszaemlékezése szerint Kádár Nagy felakasztásával elsősorban annak a nyomait akarta eltüntetni, hogy nem csak a forradalom első napjaiban működtek együtt, de korábban már Gerő megbuktatásán is fű alatt együtt dolgozhattak.