️ Létezik egy mélységeiben nem behatóan kutatott, de ettől még forradalmi része Jézus és Isten kapcsolatának: amikor Jézus megszólította Istent, mindig apukának nevezte.

Jézus Jahve irányába intézett szavai annyira megdöbbentően újszerűek voltak, hogy több szentírási helyen az ógörög szöveg eredetiben hagyta, az arámi verziót változatlanul beemelve (vö. Mk 14,36; Gal 4,6; Róm 8,15). Ez az _abba_ kifejezés, ami a zsidó családokban a legszemélyesebb, legbecézőbb szava volt a gyerekeknek édesapjuk felé. Jézus az evangéliumokban minden egyes alkalommal az imádságaiban apjának nevezi Istent - csak egy kivétel van, mikor Márknál és Máténál a kereszten Jézus felkiált, de akkor a 22. zsoltárt idézi.

️ Ez talán a legmeghökkentőbb része a történeti Jézus működésének. Izrael népe kollektíven hitte, ők Isten fiai, de egyetlen próféta sincs a zsidóság történetében, aki Istent következetesen és mindig abbának hívta, azaz apukámnak.
Olyan imádságot használtak, ahol mennyei atyaként szólították meg Istent, de ez sem volt igazán elterjedt. Leginkább királyként, a mindenség uraként, esetleg uram, Istenem felszólítással hivatkoztak rá. A közelében sem voltak ilyen személyeskedésnek.

Jézus következetesen kitart a szó mellett, még akkor is, amikor látszólag mindenkitől és mindentől elhagyatva élete legnehezebb belső csatáját vívja és véreset verejtékezik - amiről mára tudjuk a modern tudományoknak köszönhetően, hogy különleges stresszhelyzetben előfordulhat tünetként.

"Abba, neked minden lehetséges: vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te." (Mk 14,36)