Annak idején nem tartottam magam nagy Pilinszky-fannek. Inkább Petri, Weöres, József Attila és mindenekfölött Radnóti, aki olyan félelmetesen olvasztotta össze az életművet és a személyes életet, ami gyakorlatilag példa nélküli a költészetben. Nézzétek meg, nagyjából első, ismert sorai ezek:

“Most már a kezedet csókolom, - így
paraszt bánattal oly szép megállni
a napban, lelkes földeken csörren
ütődő szárba szökkenve a búza!”

A majdhogynem utolsók meg ezek:

“Az ökrök száján véres nyál csorog,
az emberek mind véreset vizelnek,
a század bűzös, vad csomókban áll.
Fölöttünk fú a förtelmes halál.”

Ez a 4-4 sor ugyanarról a tájról, szituációról szól, csak megfordítva, kifordítva, életbe érkezve és életből távozva. Fantasztikusan tragikus.

Mindegy, most Pilinszkyről van szó. Ez is olyan, mint a vörösbor: érni kell rá, nem megy az éretlen aggyal. Újabban falom a verseit és olyan, mint nyári melegben a mag nélküli, lédús dinnye. Egyszerűen üdít. Végül csak megéri idősebbnek lenni.
Ezek a sorok, hát hihetetlenek:

“A falvak kitérnek előlük
és félre állnak a kapuk,
elébük jött a messzeség és
megtántorodva visszafut.

Térdig gázolnak botladozva
facipőiknek alacsony,
sötéten zörrenő zajában,
mint láthatatlan avaron.

De törzsük már a némaságé.
Magasba mártják arcukat,
feszülten mintha szimatolnák
a messze égi vályukat.

Mert fogadásukra már készen,
akár egy megnyiló karám,
kapuit vadul széttaszítva
sarkig kitárult a halál.”

102 éve született a zseni.