vannak ilyen kétes egzisztenciák, akik a szívük mélyén Fawkes meg Martin Luther King utódainak hiszik magukat, akik dacolnak az önkénnyel, kiállnak elveikért, meg egy jobb országért, társadalomért. (zárójelben, de nevetségesnek tartom azokat, akik Fawkes-maszkban vagy nevét említve küzdenek valami balos ideáért, mert láthatólag a lehető legkisebb elképzelésük sincs arról, ki volt ő és mit akart. Fawkes, akit mai szemmel örömmel neveznénk bigottnak és konzervatívnak, a pokolba kívánná mindazokat, akik most őt tűzik a zászlójukra.)

végig kell azt gondolni, hogy a Hamvas-féle nyugdíjasösztön, a hamis, konzervatívnak hazudott nyugodtság, a mindenek feletti megfontoltság, szalmakutya-lét nem egy jobboldali jellemzője. ellenben nagyon is jobboldali jellemző a szembefordulás a polgári léttel, a radikális, abszolút elgondolás, amit a burzsoázia joggal extrémnek hív, az egzisztenciális méricskélések nélküli cselekvés, az élet ÚN. realitásainak semmibevétele. De Maistre szellemisége és Metternich politikai alapvetése, a vulgáris contrarevolutio tagadása, a politikai akcionalitás. Nietzsche megjegyzése, miszerint 100 érett, heroikus, vagyis a modernséget mellőző személlyel az egész lármázó jelenkort el lehetne hallgattatni. vagy ugye a korai Mann, aki archaikus forradalomról írt, milyen szépen.

mindez tradicionálisan jobboldali virtus. a kulturális marxizmus az elmúlt lassan már két évszázadban meglehetős sikerrel próbálta ráhúzni a konzervatívokra - egyre jobban utálom ezt a kifejezést - a lunáris bágyadtság és tespedtség mítoszát, amit egyesek lustaságból, mások fizetett csahosként, megint egyéb személyek egyéb megfontolásokból készséggel elfogadtak.
ez persze hazugság.

a jobboldaliság nem csak gondolatiság, de cselekvés is. sőt, igazán beat - nézd meg Céline menőségét a ‘60-as években -, igazán f️sz️, igazán vagány.