ismert, hogy Horthy Miklósról nem fekete-fehér a véleményem (de miért is kéne, hogy bármilyen történelmi szereplőt feketén vagy fehéren lássunk, az élet nem egy netflixes romkom), felhozhatnám itt egy-egy korábbi cikkemet arról, miért nem kell neki szobor vagy miért kamukéró legendákat költeni a Nemzeti Hadseregről, de budapesti belovaglása, rendteremtése és ez a bizonyos beszéde mindig felelevenítést érdemel.

️ “Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait és egy év alatt elprédálta összes javainkat. De minél jobban közeledtünk, annál jobban leolvadt szívünkről a jég, és készek vagyunk megbocsátani. Megbocsátunk akkor, hogy ha ez a megtévelyedett város visszatér megint a hazájához, szívéből, lelkéből szeretni fogja a rögöt, amelyben hőseink csontjai porladoznak, szeretni azt a rögöt, amelyet verítékes homlokkal munkálnak falusi testvéreink, szeretni a koronát, a dupla keresztet. Katonáim, miután földjeikről betakarították Isten áldását, fegyvert vettek a kezükbe, hogy rendet teremtsenek itt e hazában.

️Ezek a kezek nyitva állanak testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak, ha kell.”