néztem ezt a Paizs Miklós, vagyis Sickratman-féle beszélgetést és tökre elszomorodtam. tetszik vagy sem, Sickratman annak idején igenis tudott szórakoztató lenni, az első Belga album szerintem klasszikus, etc.
️ akkor nem tudtam, nem is érdekelt volna - mondjuk most sem érdekelne, ha sokakkal egyetemben nem akarná ő is az orromra kötni -, bár nyilván sejtettem, hogy melyik politikai oldallal szimpatizál. de mondom, nekem ez akkor is, most is teljesen ganz egal, ettől nem tartom rosszabbnak a 20 évvel ezelőtti dolgait.

️ szóval nézem és baromira sajnálom. nem vagyok dühös, nem hergel fel egyetlen hülyesége sem, sajnálom. itt van egy ember, akinek semmije sincsen, évtizedek óta egyik napról a másikra él, tudatmódosító szerek nélkül egy betűt nem tud leírni, egy hangot nem tud megpendíteni, hosszú ideje sikertelen, igazából senkinek sem kell, senki nem tartja már fontosnak, aki tud róla, az is csak azért, mert a ‘90-es évek végén, meg a ‘00-ás évek elején volt kamasz.

hát csoda, ha sz️rul érzi magát? meglepő, hogy mindenben a rosszat, a kellemetlent, a nehézséget látja meg? ki tehetné neki ezt szóvá? legyünk őszinték, a helyében valószínűleg mi is mindenki másban látnánk kudarcunk okait, semmint szembe kelljen nézzünk azzal, hogy mi rontottuk el, saját magunknak, valószínűleg végérvényesen az egészet.

szomorú ez, mondom. keserű látlelet arról, hogy az a bizonyos, SZDSZ-féle, zárt, sokszor romkocsmásnak csúfolt, valójában csak egy ideig saját maga fontosságáról deliráló, mindezt másokkal is elhitető közeg a mindennapokban megmérettetett és bukásuk óta mindig könnyűnek találtatott.