A Kádár-rendszer kiérlelt, sokakat lélektipró alkukra kényszerítő korszaka tette tönkre talán végérvényesen hazánk társadalmát.

️ A Rákosi-éra hangoztatott jelszava, miszerint aki nincs velünk, az ellenünk van, arra legalább képes volt, hogy megőrizzen deklasszált elemeket. Arra kényszerített származás vagy egzisztenciális múlt alapján személyeket, hogy kazánfűtőként vagy takarítóként dolgozzanak, százezrektől vették el azt, amiért korábban felmenőik és ők évszázadokat dolgoztak, de volt egy világoshatárvonal.
️Az egyik oldalon vagytok ti, a másik oldalon mi️

️ Ám a ’60-as években megindult konszolidáció rengeteg ember oldott fel egy katyvaszban, masszában. És mégis kinek lehet joga ezért visszamenőleg számon kérni bárkit is? Élni kell, szeretni kell, gondoskodni kell, ezek a legfontosabb parancsok.
Aki nincs ellenünk, az velünk van, mondták a múltból okuló komcsik és így is jártak el.

Némi alamizsnával és a keleti blokk területén évente engedélyezett kiruccanással, biztos – akármilyen hasznavehetetlen, de létező – munkával, nagyon erősen korlátozott szabadsággal vagy éppen háztájival megvették az embereket. Egy olyan ellenséggel szemben lehet küzdeni és állva maradni, aki ránk akarja törni a vár falait; de ha tüzet rak a bezárt kapu elé és a szivárgó füsttel akar megmérgezni, akkor nincs esély.

Ambivalens, de a totalitáriusabb, elnyomóbb diktatúrák kisebb kárt képesek okozni egy társadalom kollektív pszichéjében és immunrendszerében, mint a lassabban fojtogatóak. Ez a puhává passzírozottság átalakulhatott volna valami számonkérőbbé a rendszerváltoztatáskor, de erre végül esély sem volt.
Be kell lássuk, a demokratikus ellenzék túl mohó volt. Már szinte magukénak érezték a hatalmat a sok évtizedes diktatúra után, és nem mertek, nem akartak várni. Az állampárt pedig örömmel vette ezt tudomásul, mert két dologgal tisztában voltak.

️ Egyrészt azzal, hogy gazdasági pozícióik a kiharcolt – vagyis a l️f️szt kellett azt kiharcolni –, büntetlenséget biztosító, ún. átmenettel megmaradnak, másfelől azzal is, hogy hamarosan az ország a széthullás szélére kerül.

November negyedikén arra emlékezünk, amikor a magyar nép mégsem hajtotta igába fejét az ellenséggel szemben, hanem bátran fegyvert fogtak. Még úgy, hogy tudták, nem sok esélyük van a sikerre. Reménykedjünk abban, hogy van még sansz ilyen nemzedékek felnevelésére és tán mégsem törték meg teljesen társadalmunk gerincét az régi nyomorúságok.

Tisztelet a hősöknek, akik helyettünk is vállalták a mártírság talán mindennél nehezebb terhét!