Itt van Martin Scorsese friss filmje, a Megfojtott virágok. Nagy szavakkal érdemtelenül dobálózni szellemi restség, de róla joggal mondhatjuk, hogy legendás alkotó. És mint ilyen, egyáltalán nem elítélhető módon élvezi azt a szakmai és pénzügyi szabadságot, amit az elmúlt pár évben szédületes módon befutott streamingszolgáltatók adnak meg neki, ha már a moziban ezt nem mindig tehetné meg. Ezért készülhetett el a Netflixen – és csak ott valósulhatott meg – Az ír, illetve pontosan ennek a folyamatnak köszönheti létét a Megfojtott virágok is, csak most az Apple adott szabad kezet Scorsesének.

Amit pedig a friss filmről lehetett olvasni, azok 80 százalékban szuperlatívuszok voltak, 20 százalékban fanyalgások. A szuperlatívuszok arra vonatkoztak, hogy fontos témáról készült, hiszen még mindig nem dolgozták fel elégszer azt, hogy hányszor és milyen módon tette tönkre az újonnan érkező társadalom az őslakosokat – igaz, fölöttébb igaz, de ettől még önmagában semmi sem válik ízlésessé –, illetve az is számtalanszor elhangzott, hogy milyen régimódi filmkészítés ez, ráérősen építkezve, nem hülyének nézve a mozizót, hálásan felismerhető stílusjegyekkel – ez is igaz, de egy film önmagában ettől sem lesz jó.

Én, aki láttam a filmet, azt tudom mondani, hogy miközben a téma fontos, a film pedig nézeti magát, semmi olyat nem látunk, ami megmagyarázná az ájult rajongást. Azt sem, ami a fanyalgást. Egy szép, fontos témáról szóló mestermunka. Értik, ugye? Nem mestermű, mestermunka. Az sem kevés.

️ A releváns vita ebben az esetben tehát nem az lehet, hogy unalmas sz️r vagy csillogó, soha nem látott alkotás-e, hanem a kettő közötti megállapítás keresése. Mesterségesen meghatározott szélsőségek képviselete amúgy is ritkán hoz bármi okosat.

a teljes cikk linkje a kommenteknél!