Az az igazság, hogy egy kicsit magunk is elhittük, minden világok legjobbikában élünk és ezt az ideánkat nemigen szeretnénk feladni – még akkor sem, ha a történelem vége nevezetű dajkamesét már-már elengedtük. Van ez a meggyőződésünk, hogy ha a nagy számokat nézzük, akkor valóban soha nem látott jólétben él az emberiség igen jelentős része, mi több, soha nem látott műveltséggel is rendelkezik; összehasonlíthatatlanul nagyobb lehetősége van bárkinek tanulni, világot látni, karriert építeni a világ számos táján, az orvostudományunkat és technikai tudásunkat még a pár évtizeddel ezelőtti állapotokkal sem igen lehet összehasonlítani, annyit fejlődtünk, és így tovább, és így tovább.

Ettől még egy kicsit sem törődünk egymással jobban, és ember embernek pontosan ugyanúgy a farkasa. Hadd nyomatékosítsam megint: az üres, cél nélküli jóemberkedés nagyon távol áll tőlem, az úgynevezett humanizmus vadhajtásai még annál is messzebb, de lassan csak észre kell vegyük, hogy semmivel sem vagyunk jobbak, mint ezer éve. Semmivel sem vagyunk könyörületesebbek, mint ötezer éve. És ez önmagában nem egy komoly megfejtés, a spanyolviaszt ezzel kapcsolatosan borzasztó régen feltalálták, de valahol mégiscsak elkeserítő, hogy kimondhatjuk: nincs az a technikai fejlődés, nincs az a magasan álló társadalom – legalábbis gazdaságilag és tudományosan –, nincs az a civilizációk és civilizációk közötti kapocs, ami gyakorlatilag ne törvényszerűen vérontást hozna, újra és újra és újra. Tényleg csak az az óriási szerencsénk, hogy idegen, fejlett létforma még – ha ugyan létezik – nem figyelt fel ránk, mert a forgatókönyv ugyanez volna.

️ Nincs tanulság. A világ nem lesz jobb, akármennyire is fejlettek vagyunk és akármilyen viselkedésmintákat is vindikálunk magunknak.

️teljes cikk linkje a kommenteknél️